Integrál szemlélet

1. rész - Mi az az integrál szemlélet?

Az integrál szó annyi jelent, mint átfogó, magába foglaló.

Egy olyan filozófiát vagy pszichológiai irányzatot jelöl, ami nem egy megkülönböztetett vagy exkluzív ideológia akar lenni, hanem valami tágabb, megengedőbb. Nem akar igazságot tenni, hogy mi helyes és mi helytelen, nem a legjobbat keresi a jók vagy kevésbé jók között, hanem azt a közöset, ami mindenben benne van.

A világ az 1960-as években ért meg arra tudatilag, hogy befogadja ezt az új irányzatot. Ken Wilber ebben az időszakban teszi le az integrál alapjait és ezzel egy hatalmas hullámot indít útjára.

Az integrál szemlélettel azt tűzte ki célul, hogy a világ összes filozófiáját, ideológiáját egyetlen rendszerbe egyesítse. Tette ezt mindazért, mert akkoriban sem volt hiány önismereti vagy spirituális módszerekből, de a mai kalkulációk szerint már legalább 10 000-féle ideológia közül választhatunk, ha elindulnánk a belső fejlődés útján.

Esélyes, hogy van, akinél már ott elbukik az önismereti folyamat, hogy elkezdi magát beleásni a módszerekbe és látja azt a sokaságot, vagy káoszt, amit az önismereti piac eddig kitermelt magából. Kellene tehát valami, ami alapján eligazodunk ebben a rengetegben. Ami összehozza a keletet és nyugatot, a spiritualitást és a pszichológiát, a felébredést és a felnövést.

Hiszen keleten és nyugaton is ugyanarról beszélnek: tudatfejlődésről.

Be kell valljam, ahogy folyamatosan tanultam az asztrológiát és kutattam új források, külföldi szakértők írásai után, úgy vált számomra is egyre terhesebbé az egész terület. Egy idő után az asztrológia annyiféle értelmezését megismertem, hogy azt sem tudtam mi alapján dolgozzak.

Nem volt mit tenni, nézőpontot kellett váltani, hiszen visszafelé már nem volt út. Annyi tanulás és ismeretszerzés után nem mondhattam azt, hogy rendben, akkor a saját tetszésem szerint leredukálom az anyagot és a kiválasztott elvek alapján fogok dolgozni, a többit pedig nem veszem figyelembe.

Egy kicsit távolabbról kellett rálátni az egész területre, ahelyett, hogy belül, az irányzatok között lavírozva próbáljam eldönteni, melyik helyesebb vagy kutatásokkal támasszam alá, hogy melyik pontosabb.

Távolabbról ránézve egyértelművé vált, hogy az asztrológia minden értelmezése egy-egy személyiségen keresztül valósul meg, és nincs helyesebb vagy helytelenebb. Értelmezések vannak és mindenki a saját szűrőin, a saját tudatszintjén, a saját megrögzöttségein keresztül értelmezi azt, hogy mit mondanak a szimbólumok. Nincs objektív asztrológia.

A jó hír ebben az, hogy nem kell pálcát törni egyik felett sem, mert mindnek helye van.

Nincs egy igaz asztrológia, nincs egy igaz filozófia, nincs egy igaz guru, nincs egy igaz egyházalapító, ahogy nincs egy igaz almáspite recept sem.

Wilber ezt az elvet alkalmazta a világ összes ideológiájára nézve.

Pofonegyszerű – mondhatnánk.

Hiszen ezt már rég tudjuk. Még a Biblia is azt hirdeti, hogy szeresd felebarátodat. Az elfogadás tana már évezredek óta velünk van. Mi ebben az újdonság?

Ne essünk abba a feltételezésbe, hogy az integrál elmélet olyan, mintha az egész világot a keblünkre ölelnénk bármiféle józanész vagy rendszerezés nélkül. Ha minden nézőpontot értékelés nélkül befogadunk, abból tényleg egy hatalmas káosz lesz, mint ahogy manapság sem tudunk még mit kezdeni azzal, hogy minden kisebbségnek, hátrányos helyzetű csoportnak, sérült embernek azonos jogokat biztosítsunk és közben rendet kellene tartani.

Ahhoz, hogy jobban megértsük az ideológia lényegét, kövessük a kialakulását az alapoktól kezdve.

Wilber abból indult ki, hogy egy nagyon alap, szinte bebetonozott paradigmát kérdőjelezett meg.

A világ tényleg hierarchikusan működik?

hierarchia
Kép forrása: www.pixabay.com

Bátor kérdés, hiszen gondoljunk bele, évezredekig megvolt az a szokás a társadalmi berendezkedésben, hogy van egy törzsfőnök, vezér, császár, király, földesúr, hadúr, uralkodó, papkirály, alatta pedig rétegzetten a társadalom osztályai vagy kasztjai.

A szellemi kaszt vagy papság, a lovagok, harcosok kasztja, a kereskedők, bürokraták kasztja, a dolgozók, földművesek kasztja és a kitaszítottak vagy lecsúszottak.

Egyik alá van rendelve a másiknak és a kasztok között nagyon nehéz az átjárás. Minél régebbre megyünk vissza az időben, ez a struktúra annál merevebb. De ahogy a jelenhez visszatérünk, azt látjuk, hogy már nem lehet ilyen élesen megkülönböztetni ezeket a rétegeket.

A szellemi kaszt perifériára szorult, a papság főleg nyugaton elvesztette a hatalmát. A katonák kasztja egyértelműen megkülönböztethető maradt. A kereskedők kasztja átvette a vezetést és a gazdasági erején keresztül irányítja a vezérek kasztját, amelyet már jórészt csak alantas, gerinctelen politikusok alkotnak. A dolgozók kasztja rugalmassá vált, hiszen már szinte bárkiből lehet újgazdag és a kereskedő kasztban találhatja magát, valamint nyugaton már bárki, bármit tanulhat és felgyorsíthatja a fejlődését.

Muszáj volt megkérdőjelezni az évezredes hierarchikus berendezkedés egyeduralkodását, hiszen már elég egyértelmű jelei vannak a felbomlásnak.

A felbomlás a természetben annak a jele, hogy valami új és fejlettebb veszi át a helyét. Ha megnézzük a földtörténeti korszakokat, akkor számos olyan gigantikus esemény van, amikor szinte az egész Föld elnéptelenedett, szinte minden faj kihalt, majd eltelt egy hosszú idő és új, fejlettebb organizmusok, fajok vették át a terepet.

Gondolkozzunk tehát inkább fejlődésben, mint leépülésben, ha a felbomlás szót látjuk és jobban meg fogjuk érteni az integrál szemléletet is.

A hierarchia helyett Wilber behozta a holarchia kifejezést.

A holarchia is egymásra rendeződést jelent, de nem kizárva az alsóbb részeket. Koncentrikus köröket képzeljünk el, ahogy az ábrán is látható.

holarchia
Kép forrása: www.integralakademia.hu

Minden nagyobb kör egy nagyobb halmaz, de nem zárja ki a kisebbeket, hanem tartalmazza őket. Minden nagyobb halmaz fejlettebb, kiterjedtebb, komplexebb, de nem létezhetne a kisebbek nélkül.

Így épül fel az ember is. Az emberi szervezet nem létezhetne a szervek nélkül, a szervek nem létezhetnének szövetek nélkül, a szövetek sejtek nélkül, a sejtek molekulák nélkül, a molekulák atomok nélkül, az atomok részecskék nélkül, a részecskék energia nélkül.

Szigorú rend van ebben a rendszerben is, hiszen ha bármelyik szint helyet cserélne a másikkal, káosz alakulna ki, ha pedig egy korábbi szint megszűnne, akkor a komplexebbek összeomlanának. Minden összefügg mindennel és a rendszer csak úgy működhet helyesen, ha mindenki teszi a dolgát a saját helyén.

Ezek nem leosztott szerepek, nem beosztások, titulusok, hanem természetes rendeződés.

A holarchia szó a holon kifejezésből ered, ami rész-egészet jelent.

Ahogy a fenti példában is olvasható, a molekula önmagában is egy egész, hiszen egy teljes szintet alkot, de valami nagyobbnak a része is, a sejtek szintjének. A szervezet része a szervek szintje, de önmagában is egészet alkot és így tovább.

Wilber ezt az elvet alkalmazta a tudatunk fejlődésére is.

Ahelyett, hogy hierachikusan gondolnánk a fejlődésünkre, ő a holarchikusságot részesítette előnyben. A fejlődés ugyanis akkor harmonikus, ha nem arra épül, hogy kizárunk dolgokat, hanem arra, hogy megőrizzük azt, amit meghaladtunk.

Például nem attól leszünk felnőttek, ha a gyerek énünket lehántjuk magunkról, vagy elfojtjuk, sőt ez nagyon nagy galibákat, rengeteg neurózist tud okozni. A valódi felnőttségben ott van integráltan a gyerek rész is, és ez a felnőttség rugalmas. Az egyén ebben az esetben meghaladta a gyerek tudatszintet, de meg is őrizte azt magában.

Ezen a ponton be kell hoznom a tudatfejlődés kicsit részletesebb magyarázatát, hogy teljesen érthető legyen minden további rész.

A következő epizódban tehát ezzel folytatjuk.

2. rész - A tudatfejlődési szintek

Fejest ugrunk a következő nagy témába, a tudatfejlődési szintek megtárgyalásába.

Mi az a tudatfejlődési szint?

A legegyszerűbben a mindennapokban úgy ismerhetők fel, mint óvodáskor, iskoláskor, tinédzser kor. Ha ránézünk egy óvodásra egyértelműen tudjuk, hogy nem úgy érzékeli a világot, mint egy iskolás.  Egy kisiskolás szűkebben látja a világot, mint egy tini, de a tini sem tud még annyira árnyaltan gondolkodni, mint egy harmincas. Az ember tudata a felnövés során folyamatos táguláson megy keresztül és ennek a folyamatnak a szakaszait írták le szakmai módon a fejlődéspszichológiában.

Már a régi korok óta léteznek egyébként tagolások, amelyekkel megpróbálták megkülönböztethetővé tenni, hogy milyen szakaszokon megy át az ember az érése folyamán. Elég csak a keleti rendszer csakratanára gondolni. Az ottani filozófiák zöme tartalmazza azt az elméletet, miszerint az ember minden csakra uralma alatt eltölt 7 évet és két ilyen nagy körből (2*49 év) áll az emberi élet.

Később a pszichológia beköszönte adott ennek a területnek rengeteg üzemanyagot. Az 1900-as években több olyan fejlődéselmélet is gyökeret eresztett, amelyek mind a mai napig megállják a helyüket. Ha valaki bővebben utána akar nézni, akkor keressen rá Sigmund Freud, Erik Erikson, Jean Piaget, Abraham Maslow vagy Lawrece Kohlberg fejlődéselméleteire. Talán az övék a legismertebb, de rajtuk kívül is található még példa a világhálón.

Itt is ugyanabba a dilemmába eshetünk, ahogy azt a saját tapasztalatomból merítve, az asztrológiával kapcsolatban említettem. Kinek van igaza? Melyik helyesebb? Melyik idejétmúlt?

Rengeteg munkát, kutatást és nem utolsó sorban önkényességet igényelne, ha pálcát szeretnénk törni ebben a kérdésben. Hiszen itt is az a helyzet, hogy élelmes egyének saját, szubjektív tapasztalati és kutatásai alapján létrehozott modellekről van szó. Természetesen minél korábbi fejlődéselméletről beszélünk, annál valószínűbb, hogy van benne olyan hiba, amit a mai tudásunknak köszönhetően már nem fogadunk el. De hogyan rangsorolnánk valamit, ami ennyire viszonylagos?

Nos, Wilber erre is azt mondta, hogy keressük meg inkább azt, ami az összeset rendszerbe foglalhatja! Sőt, tovább ment. Azt gondolta, hogy miért ne emelhetnénk be a fejlődésbe a spirituális szinteket is.

Keletnek és nyugatnak eléggé más volt akkoriban a felfogása. A keleti felfogás szerint a spirituális ébredésen van a hangsúly, és ehhez tudattágító, elme-elcsendesítő gyakorlatokat kell végezni, a materiális világgal pedig csak annyit kell foglalkozni, amennyit az megkövetel. A nyugati felfogásban az volt a lényeg, hogy legyen egy felnőtt, jól kidolgozott, a materiális világban sikeresen működni tudó egód, emellett pedig a vallás, a spiritualitás inkább egy fakultatív rítushalmaz.

A keleti felfogás már rég feltérképezte a spirituális fejlődés, az ébredés szintjeit, a nyugati pszichológia viszont még a mai napig ódzkodik attól, hogy ezeket figyelembe vegye. A nyugati felfogás pedig nagyon alaposan feltérképzte a felnövés szintjeit, a kelet viszont ódzkodik attól, hogy az egóra ekkora hangsúlyt tegyen.

Az érdekes az az egészben, hogy mindkét oldal elvileg ugyanazzal foglalkozna: a lélektannal.

Kelet és nyugat egy-egy nagyon jelentős folyamatot képvisel: a felébredést és a felnövést.

A kettő elválaszthatatlan egymástól. Hogy miért?

Például spirituális fejlettséget láthatsz felnövés nélkül olyan tanítóknál, akik szexuálisan kihasználják a tanítványaikat, vagy képtelenek elfogadni a materiális világot. Felnőttséget láthatsz spirituális fejlettség nélkül azoknál a vállalkozóknál, menedzsereknél, vezetőknél, akik már nagyra vitték, de az életük üres vágykielégítések sorozata, vagy komplett ateisták.

Össze kellett hozni ezt a két pólust egyetlen modellbe, hogy az újabb korok számára teljesen egyértelművé váljon: a két folyamat egymástól nem elválasztható.

Ez az ábra született meg:

létra modell

Mint látható, ez az ábra olyan, mint egy létra és egy tízes felosztást tartalmaz, de lehetett volna nyolc, vagy tizenkettő is. Bármilyen fejlődéselméleti modellt is nézünk, a felosztás mindig a megalkotó gondolkodását tükrözi és minden felosztás helyes tud lenni, ha nincs túlságosan leredukálva. A jógafilozófia csakratana például hetes felosztást alkalmaz és az is teljesen jól használható.

Most nézzük meg azokat a fontos alapszabályokat, amelyek érthetőbbé teszik a létra működését, és ehhez beteszek ide egy frissített modellt. Gondoltam, ha már az előzőekben tárgyaltunk a holarchiáról, most pedig a tudatfejlődés szintjeiről, akkor egyberakom a kettőt.

Ez a holarchikus tudatfejlődés modellje:

 

integrál holarchia

Mint látható, itt már nem lineárisan, nem piramis szerűen van rétegződés, hanem a táguláson van a hangsúly. Minden szint egyre tágabb, egyre komplexebb, és magába foglalja a korábbiakat.

Az első fontos szabály az, hogy sosem csak egy szint van jelen, hanem mindig több. Erről most nem írok bővebben, mert túl hosszúra nyúlna, viszont a következő rész egésze ennek a szabálynak a leírásáról fog szólni.

A következő szabály az, hogy minden szintnek megvan a fénye és az árnyéka is. Erről is lesz szó még bővebben a későbbi részekben.

A szinteket nem lehet átugrani – áll a következő pontban. A szintek egymás után bontakoznak ki, egymás után tágul feléjük a tudatunk és minden szint elérése, majd belakása időt igényel. Ez nem ugyanaz, mint amikor tudatállapotot váltunk. Például vegyük azt, hogy elmegyünk egy izzasztókunyhózásra, transzlégzésre, mély relaxációs órára vagy valami hasonlóra. Ilyen alkalmakon törvényszerű, hogy ha hozzáértő a vezető, te pedig nyitott vagy az élményre, akkor kinyílik a tudatod és megtapasztalsz módosult tudatállapotokat. Ideiglenesen. Aztán ahogy vége az alkalomnak visszakerülsz arra a tudatszintre, ahol éled az életedet. Minél többször tekintesz be ezekbe a magasabb tudatállapotokba, annál gyorsabban megy feléjük a fejlődésed, de egy vagy több csúcsélmény nem jelenti azt, hogy azon az emelkedett tudatszinten élsz. Röviden összefoglalva tehát tudatszintet átugrani nem lehet, de felgyorsítani a fejlődést lehetséges. Erről is lesz még szó a későbbi részekben.

És az egyik legfontosabb szabály: A szintek nem jönnek létre csak úgy. Ezt most bővebben kifejtem.

Egy bizonyos szintig, amit a társadalom normának tart, rengeteg a segítség és az elvárás. Például Magyarországon minden embernek kutya kötelessége iskolába járni 16 éves koráig. Tehát meg van teremtve a lehetőség arra, hogy legalább ne analfabétaként éljük le az életünket, de onnantól kezdve, hogy ez megvan, nekünk kell erőfeszítéseket tenni. Ebben az országban elvárt szint az, hogy az ember jó dolgozó, szabálykövető állampolgár és hatalmat tisztelő, irányítható polgártárs legyen.

A rendszerváltással és a nyugati kultúra beengedésével, magasabbra lett téve a mérce, ugyanis egyre elvártabb lett a diploma, a nyelvtudás, a tanultság. Ez a skálánkon már magasabban van, de már nem annyira széles körben támogatott, mivel itt már megjelenik az individualizmus. Aki egyénileg, szabadon, logikusan gondolkodik, az sokszor veszélyt jelent a hatalomra, úgyhogy ez a szint csak addig pártolt, míg a regnálók érdekeit szolgálja.

Minden, ami e szint fölött van, tehát az erkölcsösség, az etikusság, az empátia, a szolidaritás, a széleskörű látásmód, a win-win hozzáállás, az esztétika elismerése, a művésziesség, a spiritualitás (nem a vallás), a felébredés, a megvilágosodás, még több erőkifejtést igényel, mivel minél távolabb akarunk jutni az aktuálisan elvárt, kollektív tudatszinttől, annál nagyobb a gravitációs erő.

Az aktuális kollektív tudatszint olyan, mint egy gravitációs középpont. A korábbi szinteken lévőket tágulásra ösztönözi, a későbbieken lévőket pedig szűkülésre.

Ez nagyon sok országban így működik, szóval nem kell magunkra venni a magyar balsorsot. A világ országainak többsége ilyen hatalmi elvek alapján létezik. Természetesen vannak agresszívabbak, például Afrikában, vagy a Közel-Keleten, és vannak tágabban gondolkodók, például Skandináviában vagy Észak-Amerikában.

Egyéni szinten mindez számunkra azért fontos tudnivaló, mert megmagyaráz egy rakás olyan érzést, amit fejlődő, gyakorló, tudatosodó felnőttként érzünk, ha elmegyünk boltba, moziba, plázába, híreket nézünk, politikáról olvasunk, vagy szülői értekezleten vagyunk.

Nem kell kerülni ezeket a helyeket, hiszen nem csak fizikai testből állunk. Ha otthon ülsz egész nap, akkor is egy vagy a Föld rendszerével és benne minden emberrel egy közösséget alkotsz. De az nagyon jó, ha már tudod, mire számíthatsz és tudva levő, hogy amire számítasz, abban már nincs akkora töltés.

Másrészt ez a tudás egy folyamatos emlékeztető legyen, hogy senki sem születik meg a végső tudással, szuper hatalommal, tökéletes tudatossággal. Aki felébredt, megvilágosodott, egyénileg nagyot alkotott, önállósította magát, levált a családjáról, vagy egyéni vállalkozást hozott létre, az nagy ellenállással szemben tette meg mindezt. 

A későbbi szintek kiművelése tehát az egyéni erőfeszítésünkön múlik és mindenképp lesz ellenállás. Ezeken a szinteken is van szenvedés, de már sokkal kisebb a vele való azonosulás, így nagyobb tér nyílik a gazdagabb, boldogabb, intenzívebb élményeknek. A későbbi szinteken kevesebb a bíráló rangsorolás, vagy egy bizonyos célhoz való kíméletlen ragaszkodás. Annál több a rugalmasság, az alkalmazkodókészség és az empátia, ami elősegíti, hogy ne mindent magunk kelljen megoldjuk, hanem közösségben, csoportban gondolkodhassunk.

A még későbbi szinteken, amelyek a transzperszonális vagy spirituális szintek, megjelenik annak az elfogadása, ami van. Még akkor is, ha nem tudjuk mi is pontosan az, amit elfogadunk. Ezekről a szintekről kevesebbet fogok írni a későbbiekben, inkább hozok hiteles beszámolókat, amelyekből tudtok majd inspirálódni. Ezt az idézetet viszont mindenképp ide akarom tűzni:

“Nem a mi tisztünk megszabni, milyennek kellene lenni az emberi pszichének,
hogy illeszkedjen a tudományos hitrendszerünkhöz vagy világszemléletünkhöz.
Ennél sokkalta fontosabb, hogy felfedezzük és elfogadjuk a psziché igazi természetét,
és rájöjjünk, hogyan tudunk a legjobban együttműködni vele.”

(Stanislav és Christina Grof: The Stormy Search for The Self)

A következő részben, ahogy néhány bekezdéssel ezelőtt ígértem, arról lesz szó bővebben, hogy miért nem érdemes magunkat bepakolni egyetlen szintre.

3. rész - A tudatfejlődési vonalak

Az előző részben bőségesen írtam az integrál szemlélet második alapkövéről, a tudatfejlődési létráról, amelyről egy friss modellt is láthattatok, összefűzve a tudattágulást és a szinteken keresztüli fejlődést. A létra értelmezéséhez néhány alapszabállyal elkezdtünk megismerkedni, melyek közül bővebben egyet fejtettem ki, amely számomra a legfontosabb: A szintek nem jönnek létre csak úgy maguktól.

Ezúttal, ahogy az előző részben ígértem, megnézzük részletesebben azt, hogy miért nem érdemes magunkat besorolni a létra egyetlen szintjére és ezt két történelmi példával is fogom színesíteni.

Először is beteszem ide újra a frissített modellt.

 

integrál holarchia

Azt, hogy nem egyetlen szinten éljük az életünket, mi sem magyarázhatja egyszerűbben, mint az, hogy nem felejtünk el mindent a korábbi éveinkből. Attól, hogy felnőttek vagyunk, tudunk viselkedni „legyet is röptében” kamaszként, anyunak megfelelni vágyó kishercegnőként, vagy kiszolgálásra váró csecsemőként.

Ha az ábrán egy pillantást vetsz az 5-ös szintre (ami a racionális, felnőtt tudatszint), akkor láthatod, hogy ez magába foglalja az összes korábbi szintet. Természetesen a súlypontunk a felnőtt létben van, de amit addig meghaladtunk, az nem tűnt el. Jó esetben integrálódott, előnytelenebb esetben ezek a szintek úgy vannak velünk, hogy időnként átveszik az irányítást.

Amikor például valakivel hosszabb távon együtt dolgozom belső munkában, akkor rendszeresen foglalkozunk ilyen hatalomátvételekkel. Olyan ez, mintha a bennünk élő én-részek valamilyen korábbi döntésünknek vagy traumánknak köszönhetően olyan erősre nőttek volna, hogy képesek az egész énünket kontrollálni. Azt itt nem fejtem ki bővebben hogyan zajlik mindez és hogyan oldjuk meg, mert nagyon eltérnénk a témától, de későbbi cikkekben még lesz róla szó.

Nos, rendben van, akkor ezzel zárhatnák is a témát. De még nem fogjuk.

Ugyanis az integrál következő alapkövét még meg kell tárgyalni a jobb megértéshez. Ez pedig az, hogy az ember nem egyetlenegy fejlődési úton halad.

Ugye szoktuk azt mondani, hogy úton vagyunk, az úton járunk, valamerre visz az utunk. Olyan egységesek ezek a kijelentések, mintha integrált, összerakott emberek lennénk, akik előtt áll egyetlen út, amin végig kell menni.

 

arany kozeput
Forrás: www.pinterest.com

De valójában elég messze vagyunk ettől. 🙂

Aki már valaha merészkedett kicsit csendben lenni és megfigyelni a gondolatait, az észrevehette azt a csődületet, amit az elméje csupán pár másodperc alatt képes megteremteni. Megszólal egy belső dorgálás, aztán egy anyai nyugtatás, majd egy nagypapai súlyos mondat, majd az általános iskolai tanár, aztán eszünkbe jut, hogy főzni kéne, majd a feleség, ahogy diktálja a bevásárló listát. És mindez elképesztő sebességgel.

Ki jár az úton? Az anya gyereke? A nagypapa unokája? A tanár tanítványa? A feleség párja? Vagy én? De ki az az én?

Be kell látni, nem vagyunk egységesek és erre a pszichológiában vannak már magyarázatok. Nem arra gondolok, hogy akkor mindenki skizofrén lenne. 🙂

Inkább afelé nézzünk, hogy régebben kizárólag az értelmi intelligencia hányadossal, az IQ-val mérték az ember tudatosságát, fejlettségét, de egy idő után már nem lehetett elmenni amellett, hogy kiváló tudósok érzelmi romhalmazként, manipulátorként, sértett hercegnőként,
pszichopataként is képesek viselkedni. Lassan beemelték az EQ fogalmát is a köztudatba, így az érzelmi intelligencia legálissá vált.

De miért is álljunk meg itt? – gondolták a szakik. Mi van, ha az embernek még többféle fejlődési vonala is van? Így folyt tovább a munka.

Ma már 10 olyan fő fejlődési vonalat tudunk „mérni” amelyeken külön-külön utakat járunk be. Lehet, hogy valaki nagyon okos, de a mindennapokban egy kegyetlen zsarnok. Lehet, hogy valaki kiválóan megérti mások érzelmi helyzetét, de nem jó a matekozásban. Olyanok is lehetnek, akiknek nagyon fejlett a művészi érzéke, de nem képesek meghúzni a saját határaikat. És olyanok is, akik fejlettek spirituálisan, de szabados szexuális életet folytatnak.

A 10-féle fejlődési vonal már a születésünkkor sem áll ugyanolyan szinten (erre lehetnek utalások a születési horoszkópban is), és az életünk során sem ugyanolyan mértékben kell őket fejlesztenünk. Egy fejlődni vágyó, okos, de érzelmi jéghegy felnőttnek nem arra kell törekednie, hogy még okosabb legyen, hanem pont a rá jellemző Achilles-ínnal: az érzelmi intelligenciával kell foglalkoznia. Aki fejlett művészi érzékkel rendelkezik, de állandóan szétszórt, annak nem a kreativitását kell fejleszteni, hanem azt a képességét, hogy meg tudja határozni az identitását, és tartsa magát egyáltalán valamihez.

Nézzük meg most rövid felsorolásban, hogy mi is ez a 10-féle fejlődési vonal:

  • kognitív (mennyire vagy tudatában annak, ami van, mennyire vagy okos, ez az IQ más néven)
  • érzelmi (mennyire vagy képes érzékelni, megélni, elfogadni az érzelmeket, ez az EQ más néven)
  • erkölcsi (mennyire vagy tudatában annak, hogy mi helyes és helytelen)
  • interperszonális (hogyan kapcsolódsz a többi emberhez szociálisan)
  • szükségletek (a Maslow piramis szerint inkább hiány vagy növekedés alapon működsz)
  • identitás (hogyan határozod meg azt, hogy ki vagy te)
  • esztétikai érzék (a kreatív önkifejezés, a szépérzék, a művészet elismerése milyen fokon áll az életedben)
  • pszichoszexuális (milyen az intimitás, a szexualitás, a szexuális energia kezelése az életedben)
  • spirituális (a benned élő Szellem kibontakozása milyen fokon lehet)
  • értékek (mit tartasz értékesnek az életedben)

Ha abból indulunk ki, hogy az integrál szerint van 10 tudatszint, amit a fejlődésünk során egymás után elérünk, akkor ez a 10 fejlődési vonal mindegyikére vonatkozik. Ennyi szakaszon megy át az erkölcsi, spirituális, kognitív vonal és minden más. És ezért van az, hogy két embernek nagyon-nagyon különböző tud lenni a felfogása.

Csak szemléltetésképpen beszúrok ide egy ábrát.

 

pszichográf

Az ábrán lévő oszlopok csak szemléltetésként szolgálnak. Természetesen nem lehet ilyen pontosan belőni valakinek a fejlettségét. De most már látható, amiről eddig ez a cikk szólt. Különböző fejlődési vonalakon különböző szinten állunk és ezért nem érdemes azzal ügyködni, hogy általánosabb modellek segítségével megpróbáljuk magunkat belőni egyetlen tudatszintre. Még az integrál szemlélet előző részben bemutatott létra modelljét is csak óvatosan alkalmazzuk magunkra, mert minél jobban általánosítunk, annál inkább elvesznek a részleteink és annál jobban csorbul a realitás.

Fontos, hogy nem kell minden fejlődési vonalon jól teljesítenünk! Nehogy ebben is magunkra vegyük a bűntudattal operáló katolicizmus, a teljesítményelvű, poroszos neveltetés és a kapitalista verseny nászából létrejött őrületet!

Ez a 10 fejlődési vonal inkább arra jó, hogy érthetőbben, árnyaltabban lássuk magunkat és másokat. Már biztosan eddig is észrevettük, hogy mennyire egyenlőtlenül vagyunk fejlettek. Főleg annak, aki tanár, vagy valamiképpen emberekkel foglalkozik, ez nem újdonság. Valószínűleg már azt is sejthettük, hogy miben vagyunk erősebbek, miben gyengébbek. A fejlődési vonalak segítségével konkrétabban megfogalmazhatóvá válnak ezek az előnyös és hátrányos területek, úgyhogy célirányosabban lehet belőni az önismereti utat, vagy a terápiás témákat.

Nem utolsó sorban pedig az empátiád is nőhet másokkal szemben, hiszen sejthető, hogy a többiek nem pont úgy állnak a 10 fejlődési vonalon, mint te. Egészen biztos, hogy azokkal tudod magad jobban megértetni, akik többségében hasonló szinten állnak ezen a 10 vonalon. De ha valakivel nem jössz ki jól, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy fejletlenebb, mint te, csupán lehet, hogy másban tűnik ki.

Plusz egy előny, főleg önismeretezők és spiritualitás iránt érdeklődők számára. Láthatod, hogy a 10 vonal között ott van a spirituális fejlődés is. Ez azt jelenti, hogy nem kell először elérned egy magas értelmi szintet, vagy erkölcsi magasságot, netán emelkedett tudatállapotokat ahhoz, hogy utána spirituális életed legyen. Ahogy az összes fejlődési vonal, ez is veled van kezdetektől fogva és ezen is tudsz fejlődni egy egész életen át. A spiritualitásnak nincs előfeltétele.

És akkor most jöjjön az a két történelmi példa, amit az elején említettem.

 

raszputyin csögyam
Forrás: www.wikipedia.com

Az első példa az 1900-as évek elejéről származik. A helyszín: Oroszország, az utolsó cári udvar. Az egyén, akiről szó lesz: Raszputyin. Ez a fickó egy vándorló szerzetes volt az orosz kereszténységen belül és az őrült pap becenevet kapta a kortársaitól. Azzal lopta be magát a cári udvar szívébe, hogy a cár egyetlen fiú örökösét, aki vérzékenységben szenvedett, kezelni tudta „varázslatos” képességeivel.

Raszputyin valóban erős hatással volt a körülötte lévőkre, de nem tudni, hogy valóban voltak-e speciális képességei vagy éles elméjének és a körülötte lévők elkeseredésének felhasználásával jutott ilyen kiemelt szerepbe. A leírásokból az kiderül, hogy tudta kit mivel kell megfogni, kinek mit kell mondani, kire hogyan lehet hatni. Ez egy fejlett kognitív és érzelmi vonalat jelöl. Az is látszik, hogy önmagát egyfajta kiválasztottnak, mágikus férfinak tartotta, tehát erős identitástudatot dolgozott ki magának.

De mindezt mások manipulálására, a saját különlegességének erősítésére használta, tehát az erkölcsi vonal és az értékek vonala meglehetősen csorba. Ami mindezek mellett még kiemelkedően kontrasztos, az a pszichoszexuális vetület. Ezt a szerzetest ne úgy képzeljük el, mint a visszavonult, barlangban élő buddhistát. Ő azt vallotta, hogy ahhoz, hogy bűnbánatot nyerj, vétkezned is kell. Ezt ő úgy eszközölte, hogy orgiákat rendezett, ahol több nővel közösült, miközben verte őket. Szóval mondhatjuk, a pszichoszexuális és az erkölcsi vonal a béka segge alatt van.

Egy másik példa az 1960-as 70-es évekből származik. A helyszín: Amerika. A főhős pedig Csögyam Trungpa, A Szabadság mítosza könyv szerzője. Azt írják róla, hogy „a huszadik századi amerikai buddhizmus legellentmondásosabb alakja.” Maga a buddhista egyház is elismerte, hogy kezdetben milyen hatékonyan végezte nyugaton a buddhizmus terjesztését és mennyire változatosan képes szólni az emberekhez. A Dharmát kézzelfoghatóbbá tette rengeteg nyugati elme számára, úgyhogy mondhatjuk, hogy kognitívan és spirituálisan fejlettnek számított. Valószínűleg jól rá tudott hangolódni a tanítványokra is, szóval hozzáadhatjuk mindehhez az érzelmi és a kapcsolati fejlettséget is.

Ami viszont nagyon félrement nála az a következő. A nyugati kultúrsokk, egy tibeti, lemondó életmód után azt eredményezte, hogy elkezdte nagyon szabadosan kezelni a tanítványi kapcsolatokat. A tanítványokkal közösült, kihasználta a naivitásukat, rengeteget cigarettázott és italozott, hívén azt, hogy mindez úgysem befolyásolja a Szellemét. Nos, az elméjét azért minden bizonnyal befolyásolta, mert egy alkalommal ittasan belehajtott egy bolt kirakatába, máskor pedig olyan részeg volt, hogy nem tudott megtartani tanításokat. Mondhatjuk, hogy a kapcsolati és pszichoszexuális vonal eléggé alulfejletté vált. Itt megjegyzem, hogy ez általánosságban igaz az összes lemondásra épülő vallás tagjaira. A cölibátus, főleg a férfiak számára egy olyan teher, amit nehezen visel az elme. A sok elfojtás okozza a kereszténységen belül azt, hogy kispapokat erőszakolnak az idősebbek, de ne higgyük, hogy keleten ilyenek nem történnek. Az elfojtás mindig visszaüt valahogyan.

Visszatérve Csögyamra, az értékek és a spirituális vonal is csorbult, ahogy belekóstolt a nyugati bőségbe és elkezdte ehhez igazítani a tanításait. A buddhista egyház ezért és a tetteiért elhatárolódott tőle. Mondhatjuk, hogy erkölcsileg sem állt épp a helyzet magaslatán, ahogy berobbant nála az a sok elfojtott szexuális energia.

Mindezt nem azért írtam le, hogy előítélettel nézzünk mindenkire ezentúl. De ne essünk bele abba a hibába sem, hogy kritika nélkül elfogadunk mindent egy embertől, aki valamilyen különleges képességet birtokol, vagy kiemelt tanítója egy tannak. Teljesen biztos, hogy nem áll minden fejlődési vonalon a helyzet magaslatán és előfordulhatnak visszaesések is, ahogy minden embernél. Tehát próbáljunk mindig rugalmasan tekinteni a világra és a körülöttünk lévőkre. Lehet, hogy valaki tegnap mondott neked egy döbbenetesen hasznos dolgot, és másnap kiderül róla, hogy öngyilkos lett. Szélsőséges példa, de ezen keresztül arra akarok hivatkozni, hogy mi emberek nem egy kategóriában élünk le egy életet. Nem egy valamilyenek vagyunk. Úgyhogy próbáljuk meg rugalmasítani a fejünkben lévő ítéleteket is másokkal kapcsolatban.

Számomra a fejlődési vonalak megismerése nagyon-nagyon sokat adott ahhoz, hogy az ég világon mindent idealizálástól mentesebben, reálisabban, rugalmasabban lássak, beleértve saját magamat is.

A következő részben még jobban tágítjuk a kereteket és megnézzük, hogyan kapcsolódnak az eddigiekhez a tudatállapotok. Az ember alapvetően négy ilyen állapotra képes: éber tudat, alvó tudat, álmodó tudat, tiszta tudat. Ezeket fogjuk beleilleszteni az eddig megtárgyaltakba.

 

4. rész - A tudatállapotok

Most belekezdünk abba a témába, ami a legtöbb zavart kelti az önismereti világban mióta minden ezoterikus tan és keleti irányzat bárkinek elérhető és megpróbálkozunk rendet tenni. Az integrálon belül ez a tudatállapotok területe.

Az előző részekben már volt szó néhány integrál szemlélethez kapcsolódó rész-területről. Ilyen volt a hierarchiát leváltani hívatott holarchia, majd tudatfejlődési létra, amelyhez befűztem egy frissített ábrázolást, és a legutóbbi részben rátértünk bővebben a fejlődési vonalakra, szemléltetve azt, hogy egyszerre több úton fejlődünk, és minden úton egyénenként máshol járhatunk.

Most nézzük meg, hogy mik azok a tudatállapotok?

 

belső erő
Forrás: www.pixabay.com

A tudatállapot azt képviseli, ahonnan érzékeljük magunkat és a világot.

A dolgok jelenlegi állása szerint hármat különböztetnek meg. Ezek az éber tudat, amit most is éppen élsz, ahogy olvasod a cikket, a második az álom tudat, amit minden este megtapasztalsz álmodás alatt, a harmadik az alvó tudat, amikor álom nélküli mély alvásban vagy. Ezeket szokták béta, théta és delta agyhullám néven is említeni.

Ezeken kívül vannak módosult tudatállapotok. Ami erről rögtön beugorhat az az alkoholizálás vagy a drogozás és nem is lőttél mellé. 

De vannak más, kevésbé káros módosult tudatállapotok. Például egy felvillanyozó szeretkezés alatt, egy felemelő zene hallgatásakor, egy kiadós edzés után, egy gyönyörű természeti táj látványakor, felszabadult táncolás közben is tapasztalhatjuk őket.

Sőt tudatosan is elő lehet őket idézni, például meditációval, mantrázással, imával, relaxációval, ábrándozással.

Mindezek mellett elő szokott fordulni olyan is, hogy az embert derült égből villámcsapásként megérinti egy felemelő áramlat, miközben épp valami teljesen hétköznapi dolgot csinál. Hívhatjuk ezt a Gondviselésnek, Isteni sugallatnak, az Univerzum erejének, a Szeretet érintésének, de a lényeg az, hogy ilyenkor az ember egy emelkedett állapotba kerül. Jobb a kedvünk, inspiráltabbak vagyunk, szebbet alkotunk, le vagyunk nyűgözve, de azt sem tudjuk miért.

Csúcsélményeknek is szokták hívni ezeket a megéléseket, és közös bennük, hogy sosem felejtjük el őket. Sőt, újra és újra vágynánk rájuk.

Újra előidézni őket valamilyen drog segítségével a legkönnyebb, de ezt egyáltalán nem javaslom. Az összes külsőleges szerrel, beleértve az alkoholt és bármely más tudatmódosítót az a helyzet, hogy ideiglenesen feldobják a tudatot, az ember kap egy kis betekintést magasabb, kevésbé fájdalmas, vagy szenvedésmentes állapotokba, de aztán visszahuppanunk a megszokott életünkbe. Ha ezt a visszaváltást nem tudjuk kezelni, akkor nagyon könnyen kialakul a függőség és a szervezet károsodása.

Sokkal tisztább módja ezen állapotok elérésének az, ha valamilyen szakértő által vezetett, csoportos alkalmon veszünk részt, ami lehet transzlégzés, holotrop légzés, izzasztókunyhózás, csakra-légzés és még sok egyéb. Függőség és szervezeti károsodás nélkül élhetünk át emelkedett állapotokat.

És itt kell rendet tennünk.

 

hangtál
Forrás: www.pixabay.com

Mióta szinte már bárkiből lehet sámán, táltos, transzlégzés csoportvezető és miegyéb, azóta a szakmaiatlanság is beköltözött erre a területre. Elterjedt az az általános tévhit, hogy az emelkedett állapotok megélése egyet jelent azzal, mintha már magasabb tudatszinten élnénk az életünket.

A tudatszinteken és a vonalakon történő fejlődés teljesen más, mint a tudatállapotok váltogatása. Tudatállapotot minden nap váltunk legalább akkor, amikor felkelünk és lefekszünk. A tudatszinteken való fejlődés viszont hosszú időn át zajlik. Egy szintet elkezdünk kiismerni, és ugye tudva levő az előző részből, hogy nem minden fejlődési vonalon vagyunk ugyanazon a szinten, tehát lesznek különböző erősségű visszahúzó erőink, azokkal is foglalkozni kell, és mire belaktuk az adott szintet, ledolgozva a lemaradásainkat, már el is telt pár év.

Ha elmész egy transzlégzés napra, az nagyon erős felismeréseket adhat, katartikus lehet, ahogy kibőgöd, kiordítod magadból a fájdalmat. Tudom, mert én is vettem már részt ilyeneken. De ne essünk abba a hitbe, hogy már túl vagyunk a javán.

A saját tapasztalatom is összefügg az integrál szemlélet ezen részével. Amikor belecsöppentem az önismeret világába, akkor egyértelműen először a legpopulárisabb és legnagyobbat ígérő módszereket próbáltam, majd ez gyűrűzött tovább egészen addig, hogy azt hittem, ha elmegyek az El Camino-ra, akkor én ott fogok megvilágosodni. Utólag kiderült, hogy a Camino a naivitásomnak tett nagyon jót. Darabokra tört bennem egy rakás téveszmét, többek közt azt is, hogy az önismeretben hipergyorsan lehet haladni, ha úgy akarom.

Tehát teljesen rendben van, ha átélünk emelkedett tudatállapotokat időnként, sőt még hasznos is ahhoz, hogy feltöltsük a motivációnkat, ami ahhoz kell, hogy a hosszabb távú belső munkát, a tudatszinteken való fejlődést tudjuk csinálni. Ahogy egy korábbi részben már volt szó erről, a magasabb állapotokba való betekintés felgyorsíthatja a fejlődésünket, de nem juttat el rögtön oda.

Azt mondják a szakértők, hogy az emelkedett állapotokkal másrészt azért kell vigyázni, mert nem biztos, hogy az ember személyisége el tudja viselni őket. Ugye az első részben volt már szó arról, hogy két folyamat zajlik bennünk párhuzamosan, a felnövés és a felébredés. A felnövés egy rugalmas, de erős egóhoz visz minket közelebb, a felébredés pedig egyre inkább rávezet, hogy nem az egó vagyunk, de szükség van rá a tapasztaláshoz.

Ha az egó még tele van félelmekkel, elfojtásokkal, szégyennel és így tapasztalunk meg egy emelkedett tudatállapotot, annak lehet olyan következménye, hogy az egyén nem akarja többé élni a nyomorúságos életét, hiszen ahhoz képest, amit megtapasztalt az emelkedettségben, visszaérkezve a tömény szenvedést kell folytatnia. Belemenekülhet függőségekbe, életképtelenné válhat.

Elképzelhető az is, hogy a gyenge egó, gyenge idegrendszert is takar, és az ember nem bírja jól kezelni az emelkedett állapotok energiáját. Erről nem szólnak annyit a keletről áthozott írások, de a magasabb tudatállapotokkal kísérletező jógik fele beleőrül a folyamatba, mert még nem tart ott, hogy a szervezete, az egója tudná viselni az élményt. Ezért dolgozták ki keleten azt a biztonsági intézkedést, hogy előbb jóga ászanákkal és légzőgyakorlatokkal megeddzük a testet és az idegrendszert, koncentrációs gyakorlatokkal megeddzük az elmét és utána megyünk bele az emelkedett állapotokba. Nyugaton egyelőre az a szabály, hogy a bomlottabb elmével élőket pszichiátriai kezelésnek kell alávetni, amit követ egy hosszabb pszichoterápia és a gyógyulást követően az egyén dönthet arról, hogy továbbmegy-e a magasabb szintek, állapotok felé, de nincs szabályozás arra, hogy ki mennyire megy bele az állapotváltásokba vagy energiamunkába.

Egy szakavatott transzlégzés vezető, vagy sámán természetesen fel van készítve arra, hogy bármilyen típusú embert vihet hozzá az élet, főleg manapság, és tudja kezelni, ha valaki „beszorulna” az emelkedett állapotba, vagy túlságosan megviselné az élmény.

A módosult tudatállapotokkal sokkal jobb biztonságos keretek közt dolgozni. Egy relaxáció, egy meditáció, egy légzőgyakorlat még senkiben sem fog semmiféle kárt tenni. Terápiás szempontból nincs különbség, ha valaki relaxációs gyakorlatokat kap a terapeutájától, vagy transzlégzést csinálnak. Mindkettő létrehozza a módosult tudatállapotot, így mindkettő alkalmas mély belső munkára.

Összefoglalva tehát az a lényeg, hogy a tudatmódosító szerekkel létrehozott tudatállapot váltások a legrizikósabbak és a legkevésbé tartós a hatásuk, a más módszerekkel előidézett verziónál szintén figyelnünk kell arra, hogy valóban rettentő erős gyógyulások és megkönnyebbülések történhetnek, de maradjunk két lábbal a talajon. A szinteken való fejlődést nem úsztuk meg, a szinteken nem lehet ugrálni.

A módosult tudatállapotoktól nem kell félni, hiszen mindannyian átmegyünk rajtuk naponta többször, alvás előtt, közben és után. A tudatosan előidézett módosulástól sem kell tartanunk, hiszen a legtöbb ilyen módszer teljesen ártalmatlan. Arra kell nagy hangsúlyt fektetni, ha van diagnosztizált mentális betegségünk, ami pszichiátriai kezelést igényel, akkor nem érdemes ilyen technikákkal foglalkozni, míg létre nem hozunk egy stabil személyiséget.

Egy tudatállapot váltás gyakran inkább egy betekintés, minthogy személyiség szintű változást idézne elő. Személyiség szintű változás például az, hogy állandóan gondom van a tekintélyszemélyekkel, félek tőlük, attól tartok, hogy leuralnak, kihasználnak, és a folyamatos belső munkának köszönhetően ezt le tudom tenni, egészségesen tudok viselkedni tekintélyszemélyek, főnökök közelében is. Egy tudatállapot váltás bár előidézhet ilyen változást, de ez a ritkább eset. Legtöbbször az ember kitartó terápia útján jut el oda, hogy egyre rugalmasabban, magabiztosabban tudja kezelni a környezetét, a félelmeit és a megrögzöttségeit.

A következő részben azzal a területtel fogunk foglalkozni, amivel nálam elindult a praxis, ez pedig a tudattípusok. Én anno az asztrológiával indítottam, mint tanácsadó és ehhez társultak később terápiás technikák. Az asztrológiát a mai napig használom, mivel a segítségével kiválóan feltérképezhető, hogy ki milyen személyiség. Emellett pedig még szólok néhány szót az integrál szemlélet utolsó fontos alap pilléréről, a kvadránsokról.

 

5. rész - A tudattípusok és a kvadránsok

Mi az, hogy tudattípus?

Ez az, amit szerintem alig kell magyaráznom, mert szinte mindenki találkozott már valamilyen típustannal, aki ezen cikkeket olvassa. A tipizálás ugye valamiféle kategorizálást jelent, amit azért hozunk létre, hogy érthetőbbé, megfoghatóbbá tegyük magunkat.

Típus meghatározásra jó például az enneagram, a számmisztika, a kronobiológia, a Myers -Briggs teszt– más néven MBTI teszt, Jung tagolása – az extrovertált gondolkodótól az érző intuitívig, Galénosz felosztása – kolerikus, szangvinikus, melankolikus és flegmatikus; valamint az, amit én egész jól ismerek, az asztrológia.

Természetesen sok különbözőségbe, néhol egymásnak ellentmondó információkba ütközhetünk, ha több típusmeghatározó elmélet alapján mérjük fel magunkat. Elég csak arra gondolni, hogy kielemezteted magad a nyugati és az indiai asztrológia szerint. A nyugati szerint Bikában van a Napod, míg az indiai szerint Kosban.

Itt is felmerülhet a kérdés: Kinek van igaza? Melyik igazabb?

Ezeket a kérdéseket évtizedekig lehetne boncolgatni, de helyette ismét lépjünk rá arra az útra, amit az integrál képvisel: foglaljuk rendszerbe az összeset.

A típusok meghatározása mellett azért nem tudunk szó nélkül elmenni, mert úgy a nyugati, mint a keleti hagyományban észrevették, hogy az ember az élete végéig megtart egy karaktert, még akkor is ha megvilágosodott, vagy ahhoz közel jár. Ez a karakter olyan személyiségjellemzőket tartalmaz, amelyek nem, vagy csak nagyon nehezen oldódnak fel. Olyan, mintha ez lenne a forma, ami összetartja az egó nevezetű energia építményt, aminek segítségével a Lélek tapasztalja az anyagi világot.

A típusunkat tehát úgy érdemes kezelni, hogy ez kvázi velünk marad életünk végéig.

 

horoszkóp

Az asztrológia segítségével én például azt szoktam csinálni, hogy megvizsgálom a születési képletben az elemi eloszlást. Van négy őselem, a tűz, a föld, a levegő és a víz. A tizenkét csillagjegy minden elemből hármat-hármat képvisel. Amelyik jegyben van égitest vagy az aszcendens, az ahhoz tartozó őselemnek adok egy pontot és a végén összeszámolom a őket. Amelyik elem a legtöbb pontot kapta, nagy valószínűséggel az határozza meg leginkább a típust vagy a temperamentumot. Természetesen a pontozás rugalmas, mert ha mondjuk azt látom, hogy egy égitest a számára legkedvezőbb helyen van, például a Mars a Kosban, akkor gyanítom, hogy azt súlyozottan kell vizsgálni. Szóval konkrétabban akkor határozható meg a típus, ha látom a valós képletet.

Nekem azért tetszik az asztrológia típustana, mert nem kizárólagos kategóriákkal dolgozik, hanem hagy helyet az intuíciónak és a közös munkának. Tegyük fel, valakinek úgy jön ki a pontozás, hogy egyenlő arányban szerepel a víz és a tűz elem. Akkor mi van? Nos, akkor lehet sejteni olyat, hogy gőz keletkezik. Hideg és meleg találkozik egyenlő arányban, a tűz veszít a hőfokból, a víz forrásnak indul, úgyhogy elképzelhető, hogy az egyén is forrongó, fortyogó és sok belső szélsőséggel küzd. Ezekből az általánosságokból haladunk aztán tovább és egy beszélgetés keretében konkrétabban ki szokott derülni, hogy mi a valóság.

A típusunk velünk marad, ahogy haladunk a tudatszinteken, ahogy fejlődünk a vonalakon, és ahogy tudatállapotokat váltunk. Mondhatjuk, hogy ez a rendszer legstabilabb része.

Természetesen ezen is lehet és kellene is változtatni, mivel minden típusnak, minden személyiségnek vannak szélsőségei, megrögzöttségei, kihágásai. Olyan romboló viselkedések ezek, amelyek egyértelműen nem az egyén fejlődését szolgálják.

Én sokszor az asztrológia segítségét veszem igénybe ehhez is. Belemegyünk mélyebben a képlet részleteibe és először is meghatározom azt, hogy mi a legnyersebb megnyilvánulása az illető karakterének. Ez a kiinduló pont, ami születésétől kezdve vele van, majd azt boncoljuk tovább, hogy az önismereti fejlődésével mi változhat. Tehát hogyan élheti meg magasabb szinten azt a típust, amibe beleszületett.

A magasabb szintek természetesen nem jönnek automatikusan. A változtatáshoz valamilyen terápiás folyamatot, belső munkát érdemes elkezdeni, de az illető maga is nekiállhat saját gyakorlatokkal finomítani a rendszerét. A lényeg az, hogy ha semmit nem csinál a mentalitásával, a belső rendszerével, a megrögzöttségeivel, akkor nem kell meglepődnie azon sem, hogy ugyanolyan nyersen, szélsőségesen és az életnek kiszolgáltatva éli az életét, mint 20 éve.

Azt mondják a tapasztaltabb szakemberek évtizedek óta, hogy 2-3 év kell ahhoz, hogy az ember valamelyest összerakottabb személyiséggé váljon és még 2-3 év, ahhoz, hogy rugalmasan kezelni tudja a környezetét és saját magát bármilyen helyzetben. A 2-3 év nem úgy értendő, hogy havonta vagy évente egy családállítás. 🙂 És nem is úgy, hogy könyveket, előadásokat, hanganyagokat fogadunk be. De még csak nem is úgy, hogy önismereti tanfolyamokra járunk. A 2-3 év rendszeres (heti vagy kétheti) négyszemközti, vagy csoportos terápiát, belső munkát jelent, ahol szorosan és bizalmasan együtt dolgozol egy segítővel mélyen belemerülve az átalakító folyamatokba. Ezek átlagolt számok és természetesen neveltetéstől, szociális háttértől, más tényezőktől függ a valós egyéni időtartam.

Tanúsíthatom, hogy rengeteget lehet változni ennyi idő alatt, ha valóban rendszeres a terápia. Az én születési képletem például tele van Skorpió energiával és amikor ezt egy babonásabb asztrológus meglátja, frászt kap tőle. 🙂 Tényleg sok könyvben nehéz feladatokkal tűzdelt, komplikált típusnak írják le a Skorpiót, de ha megmaradunk az alap leírásoknál és ezt vetítjük folyamatosan az egyénekre, akkor lemondunk egy nagyon fontos dologról: a változásról.

A típusunk tehát nem határozza meg azt, hogy mekkora mértékben és milyen irányban változunk, de még azt sem, hogy hogyan éljük meg a magát a típusunkat.

Egy kicsit át kell kattintani a gondolkodásunkat. A születési képlet például egy születéskori állapotot mutat, de ha a többi típusmeghatározó módszert nézzük, azok is egy állapotot mérnek fel. Ez az állapot már nem lesz teljesen igaz 10, 20 vagy 30 év múlva, ha valaki arra adja a fejét, hogy folyamatosan belső munkázik, hiszen szembetűnő lesz a különbség a valós viselkedés és a típusok alap leírásai között.

Ezért nagyjából mindegy, hogy melyik típusmeghatározó módszert választjuk, hiszen úgysem a típusunktól függ, hogy hová és miként tudunk fejlődni. Minden módszerben közös az, hogy el fog mondani rólunk erősségeket, hiányosságokat, lehetőségeket és veszélyeket, de életutat, nem ad és nem is adhat.

Én immár hetedik éve rendszeresen járok belső munkára és tapasztalom, hogy az előző verzióimhoz képest nagyon-nagy változások zajlottak le. Az alap típusom megmaradt, a születési képletemből egyértelműen nem léptem ki és nem is léphetek ki, de sikerült a nyers változaton nagyon sokat finomítani és ez szépen halad tovább.

Szóval röviden összefoglalva:

– Számos típus meghatározás létezik, és mindben közös az, hogy erősségeket, hiányosságokat, lehetőségeket és veszélyeket mérnek fel.
– Mindegy melyik típusmeghatározást választod, mert mind egy kiinduló pontot vagy egy aktuális állapotot mutat meg neked, ahonnan érdemes tovább fejlődnöd.
– A típusod veled tart a fejlődésben, nem tudsz belőle kilépni, de sokat tudsz rajta finomítani.
– Nem a viselkedésünket kell a típusunk leírásához igazítanunk, hanem megfigyelni, hogy az alap leíráshoz képest miben változhattunk már és miben lehetne még.

 

És végül nézzük meg a kvadránsok témáját.

Ez is ismerős lesz nagyon sokak számára, mivel az „ahogy, kint, úgy bent, ahogy fent, úgy lent” elv modern megfogalmazása.

Ez ugye azt jelenti, hogy a külső világ jelenségei valamiképpen kapcsolatban állnak a belső világ jelenségeivel. Ami bennünk történik, az valahogyan megjelenik kívül is. A két dimenzió szinkronban van egymással. Mint például egy pszichésen megviselt állapot pattanások formájában ölthet testet.

Az integrálban ezt az elvet is rendszerbe foglalták.

Wilber abból indult ki, hogy négy alap nézőpont létezik, ha valamit értékelni akarunk.

Tegyük fel, hogy be szeretnél iratkozni egy relaxációs tanfolyamra.

Az első nézőpont, ami szerint értékelheted a tanfolyamokat az egyéni belső nevet kapta. Itt felméred, hogy mik az érzeteid, ha elolvasod egy tanfolyam leírását; esetleg visszaemlékszel előző tanfolyami tapasztalatokra; vagy megnézed, hogy mennyire szimpatikus a tanár.

A következő nézőpont az egyéni külső. Itt megvizsgálod, hogy tárgyilagosan mit nyújt és mit kér a tanfolyam. Mennyibe kerül, mennyi idő eljutni a helyszínre, hány órás lesz, milyen papírt ad, mire jogosít.

A harmadik nézőpont a közös belső. Ezt azt jelenti, hogy a te közvetlen csoportod miként vélekedik erről a tanfolyamról. Megkéred a párodat, a barátaidat, tanfolyami végzetteket, hogy mondják el a szubjektív véleményüket. Vagy elolvasod a tanfolyam visszajelzései közt a véleményeket.

Az utolsó nézőpont a közös külső. Itt megvizsgálod, hogy a relaxációs tanfolyami kínálatban vajon ez az, ami a legjobb konstrukciókat kínálja, vagy esetleg van jobb is. Amelyiknél alacsonyabb az ár, az miért van? Amelyik hosszabb, az más papírt ad?

E négy szempontból áll össze a 4 kvadráns ábra.

 

4 kvadráns
Forrás: www.integralakademia.hu

Mindkét bal oldali negyedre a szubjektivitás, azaz a viszonylagosság és mindkét jobb oldali negyedre az objektivitás, vagyis a tárgyilagosság jellemző.
 

Mindkét felső negyed egyéni, és mindkét alsó negyed közös, vagy csoportos.

Az integrál szemlélet nagyon szilárdan kiáll amellett, hogy egyik nézőpontot sem lehet favorizálni, különben valami nagyon értékes elveszik.

A mindennapokban nem kell messzire menni, ha megpróbáljuk felfedezni ezt a favorizálást. Manapság a tudományosság pontosan az egyéni és csoportos szubjektív dolgokat próbálja feláldozni a vizsgálhatóság oltárán. Egyszerűen azt mondván, hogy a szerelem érzése csak egy kémiai vegyület termelődése miatt alakul ki. Vagy arra hivatkozva, hogy a pácienssel nem kell elbeszélgetni, csak fel kell írni neki a gyógyszert a tünetei alapján és had menjen.

Amikor az egyik mező csorbul, valójában minden csorbul.

Ugyanolyan fontos a külsőt, a belsőt, az egyénit és a csoportosat is vizsgálni minden jelentős kérdésben.

Így emeli be az integrál azt az ősi elvet, ami a régi korok tanainak alapja: „ahogy, kint, úgy bent, ahogy fent, úgy lent”.

 

 

Összefoglalás

Miről is volt szó ebben a hosszú leírásban?

Az első részben kiemeltem azt, hogy a világnak már nagyon-nagy szüksége van egy olyan átfogó rendszerezésre, ami végre átláthatóbbá teszi az ideológiák sokaságát. Valamint itt esett szó arról, hogy a hierachikus működés helyett holarchiában érdemes gondolkodnunk, ha közösen egy boldogabb, békésebb, tudatosabb jövőt akarunk létrehozni.

A második részben a tudatszinteknek jutott a főszerep és megtárgyaltunk velük kapcsolatban néhány alapszabályt. A tudatszintek ismerete azért olyan fontos, mert emberként szükségünk van perspektívára, tudni akarjuk honnan jöttünk és hová tartunk. Ez pedig egy olyan szubjektív területen is lehetséges, mint az önismeret.

A harmadik rész teljes mértékben a fejlődési vonalakról szólt, amelyben megpróbáltam megvilágosítani azt, hogy nem egyforma módon és nem csak egy úton fejlődünk. Ez magyarázza azt, hogy egyesek miért lehetnek magas IQ-val érzelmi analfabéták és fordítva. Ennek a témának az ismerete azért fontos, hogy jobban megértsük a környezetünkben lévő emberek működését és ezáltal nőjön az empátiánk feléjük, és nem utolsó sorban magunk felé is.

A negyedik részben a tudatállapotok kerültek előtérbe, amiben az volt a legfontosabb, hogy meglássuk a különbséget az állapotok változása és a szinteken való fejlődés között. A kettőt nem lehet összekeverni, különben önmagunk idealizálásának a csapdájába esünk, vagy nagyon eltévedünk az önismeret útvesztőjében, aminek csakis koppanás lehet a vége. Az állapotváltozás gyors ugrásokból áll, a szinteken való fejlődés lépcsőzetes és lassabb.

Végül az ötödik részben a típusokkal foglalkoztunk, ami véleményem szerint ugyanazért fontos, mint a fejlődési vonalak ismerete. Sokkal könnyebb úgy az élet, ha tudod, hogy nem várhatsz el mindenkitől olyan viselkedést, mint a tiéd. A különböző típusú emberek különböző módon viselkednek és fejlődnek a vonalakon, valamint a szinteken át. Tehát nő a megértés, nő az empátia, ha ezt a témát is magunkévá tesszük. Mindezek mellett még szó esett a kvadránsokról, amelyet azért tartok fontosnak, hogy tágítsuk a ma uralkodó tudományos nézőpontunkat. Képesek legyünk észrevenni, hogy a viselkedésünk, a kultúránk, a szociális hálónk szerves részei vagyunk és oda-vissza hatunk egymásra. A világot ne redukáljuk le a szubjektív belső tapasztalatainkra, vagy az objektív tudományra, különben minden ismeret sérül.

Az integrál szemlélet azért született meg, mert reagált ember alapvető igényére. Meg akarjuk érteni a dolgokat és ezt mindig az adott korszellem, az adott világkorszak szellemi áramlatai szerint tudjuk megtenni.

Alapvetően már gyerekkorban ontjuk a kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy mi hogyan működik és mi miért olyan, amilyen. Ez a szokásunk később lanyhul, de felnőttként is sokkal komfortosabb, biztonságosabb a valóságunk, ha tudjuk, hogy van magyarázat a történésekre.

Ahogy az egónk megszilárdul kb. 3-6 éves kor körül, elsősorban racionálisan kezdünk tudakozódni a világról, majd ez tud később átfordulni rugalmasabb, vagy spirituálisabb ismeretszerzéssé. A racionális szintet azonban nem tudjuk átugrani, ahogy azt a tudatszintekkel kapcsolatos részben megtárgyaltuk.

Tehát, hiába vagy ihletett művész, ha nem tudod lefordítani az inspirációdat hangjegyekre vagy betűkre. Hiába van bejárásod más dimenziókba, ha nem tudod a többiek értésére adni misztifikálás nélkül az ott tanultakat. Hiába akarod átadni a begyakorolt meditációs technikádat a csoportodnak, ha nem tudsz a kezdő tanítvány fejével gondolkodni.

Jelenleg a racionalitás a világ közös nyelve.

Ezért használunk szinteket, ábrákat, állapotokat, vonalakat, kvadránsokat, típusokat az integrál szemléletben. Így részletesebb, érthetőbb leírás születik az elménk számára és innen már stabilabb alapokon lehet tovább haladni a későbbi, sokkal szubjektívebb szintek felé.

A hitelességhez ma már nagyon keveset jelent néhány betekintés, vagy tudatállapot változás magasabb spirituális szintekre. Lehet, hogy az előző korokban még a csodájára jártak az emberek, ha valaki nagy igazságokat közölt, de ma már sokkal másképp működünk.

Bizonyítékok, értelmesen alátámasztott kijelentések, magyarázatok kellenek a racionális gondolkodáshoz felnőtt elménknek. És ez teljesen rendben van. Ez most a korszellem sajátja.

Szerencsére ez a korszellem azt is magában hordozza, hogy ha valaki érett személyiség akar lenni, akkor nem elég spirituálisan fejlődni, hanem meg kell dolgoznia a személyiségét is. A felébredés a felnövéssel együtt tud harmonikusan működni, különben féloldalas lényekké válunk.

Tegyük célkeresztbe azt, hogy van egy középút az anyagi világban botladozó, de spirituálisan magasan fejlett; és az anyagi világban brillírozó, de spirituálisan sivár életmódok között.

Ahogy haladunk tovább ebben a korszakban, egyre inkább ez lesz az új paradigma: amivel a pszichológia nem foglalkozik, ott felveszi a fonalat a spiritualitás, és ahová a spiritualitás nem néz, azt vizsgálja a pszichológia.

Az integrál szemlélet mindkét oldalt és minden hozzájuk kapcsolódó nézőpontot, filozófiát, vallást befogad és rendszerez, de nem ugyanolyan súllyal.

Újra kiemelem, hogy ez nem egy mindent elfogadó és mindent egy szinten kezelő káosz, amit manapság próbálunk megvalósítani. Az integrálban minden igaz, de részben. Minden vélemény elfogadott, részben. Mindenki véleménye oké, részben.

Részigazságokon keresztül haladunk a teljes igazság felé.

Az elménk képtelen arra, hogy minden pillanatban hibázzon, ezért mondhatjuk, hogy igazunk is szokott lenni. De arra is képtelen, hogy minden pillanatban tökéletesen teljesítsen, szóval nem mondhatjuk, hogy ismerjük az abszolút igazságot.

Az abszolút igazság elérése azt jelenti, hogy véget ért az utazás. Hiszen abban az állapotban már nincs hová fejlődni. De amíg haladunk, változunk és átalakulásokon megyünk keresztül, addig részigazságok nézőpontjaival azonosulunk.

Az integrál abban segít, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket is.

Amikor átesünk egy nagy változáson, hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a múltra, mintha meg se történt volna. Teljesen idegennek hat, sőt a régi énünket is képesek vagyunk megtagadni. Mindez azért történik, mert nem tudjuk rendszerbe helyezni az előző tapasztalatokat.

Ezen úgy tudunk segíteni, ha visszahívjuk a megtagadott emlékeket és régi énképeket azon alapon, hogy mind egy-egy részigazság, tehát egyik sem volt totális tévedés.

A változás nem azt jelenti, hogy rájövünk, mennyire elrontottunk eddig mindent. Azt jelenti, hogy egy tágabb részigazságban éljük az életünket az előző részigazságokhoz képest.

Az integrál szemlélet ezt az egészséges rendszerbe foglalást és elfogadást próbálja behozni a köztudatba. Ahelyett, hogy elméletek és nézőpontok fogságában kardoskodunk a többi nézőpont ellen; ahelyett hogy tudományos vagy vallási vitákban próbáljuk bebizonyítani kinek van igaza; és ahelyett, hogy guruk és filozófiák kijelentéseit ütköztetjük, képesek legyünk meglátni azt, hogy ezek közül mind tartalmazza az abszolút igazság egy részét.

A széthúzás, a megosztottság, a fekete-fehér gondolkodás helyett képesek legyünk az egység és békesség felé tartani.

Az integrál szemlélet ehhez szeretné közelebb vinni a mai kor emberét.