Egy kliensem azzal fordult hozzám, hogy nézzünk rá egy problémájára.

Nem találja a helyét. Minden munkában csak nehézségekbe ütközik. Kipróbált már kb. 10 különböző állást, de egyik sem elégíti ki. Eközben folyamatosan tanul, szakmát és nyelveket is, de semmi nem hoz megnyugvást. Semmire sem tudja azt mondani, hogy na ez az, ezt szeretném csinálni!

Az ülés során az derült ki, hogy nem is kell mindig olyan mélyre ásni, hogy megtaláljuk a probléma gyökerét. Nem kell mindig a családi múltban, vagy fájó emlékekben kotorászni.

Egy probléma kialakulásához néha elég egy piedesztálra emelt gondolat.

Ugyanis az történt, hogy ez a törekvő ember egy időben rengeteg olyan motivációs videót nézett, amelyben azt hangsúlyozták, hogy milyen fontos az, hogy a munkád a hivatásod legyen és szívvel-lélekkel csináld. Élvezd a munkádat, legyen az a hobbid is!

Ahogy bemélyült állapotban kicsit kívülről rá tudott nézni arra az időszakára, amikor ezeket a tanácsokat hallotta és próbálta megvalósítani, gyanús lett számára az egész, amit először még nem tudott érthetően kifejezni.

Haladtunk tovább.

Sikerült neki annyira bemélyülni, hogy el tudott távolodni az addigi karrier-azonosulásaiból. Mintha madártávlatból nézné a saját életét és arra is képes volt, hogy másokéra, az ismerősi körére is rálásson. Ebben a logikai szinten túli állapotban össze tudta hasonlítani, hogy mások mit élnek meg, mit hisznek a munkáról és ő mit csinál, mit hisz. Innen még tovább tudta terjeszteni a nézőpontját és eszébe jutottak olvasmányok, történelmi személyek, ősök…

Hatalmas rádöbbenés tört elő belőle:

Hát ezt jól benéztem!

Én azt hittem, hogy a munkának el fog tűnni a nehézsége. Azt hittem, hogy egy olyan munkát kell találnom, ami olyan lenne, mintha egy virágos réten ugrálnék mézeskaláccsal a kezemben. Én teljesen ki akartam zárni az erőfeszítést.

Most már jobban látom, hogy az előadók többsége lódít, és én még fel is tupíroztam a mondandójukat. Egy olyan állapotról beszélnek, ami reálisan elérhetetlen a munkával kapcsolatban és én belementem ebbe a végletbe. Azon görcsöltem, nehogy legyen valami nehézség egy munkában és ha mégis volt, akkor azt rettentően fel tudtam nagyítani.

De most azt érzem, hogy én szeretem, ha van némi nehézség, amit leküzdök és aztán megdicsérhetem magamat. Ezért tanulok folyton, ezért tolom ki a határaimat.

(Itt egy kis csend következett, aztán tovább folytatta.)

Én azt hiszem, hogy most valaminek vége van.

Ahogy visszatért a relaxált állapotból a realitásba, látható volt az arcán a meglepettség és a felszabadultság.

Mondhatni felnyílt a szeme.

Egy kicsit még átbeszéltük, hogy mit élt meg, mit tud abból visszahozni a mindennapi életébe, de nem kellett sokat diskurálnunk, hiszen egyértelmű volt.

Ő így szűrte le a konklúziót: Teljesen mindegy, mi a munkám, úgyis lesz benne nehézség. Nem a munka ilyen, hanem az élet. És nem az ideális munka megtalálásától leszek boldog, hanem attól, hogy abbahagyom az ideális görcsös kutatását.