Miből tudhatod, hogy feldolgoztál egy belső blokkot?
Aki már járt valaha pszichológiai szemléletű asztrológiai elemzésen, többször hallhatta, hogy milyen belső blokkokkal, tudat alatti hiedelmekkel kellene megbirkóznia az életében.
Ha ennek nyomán elindul egy belső munka, akkor jó tudni arról, hogy mikor lesz vége.
Mi alapján lehet tudni azt, hogy eredményt értünk el? Honnan lehet azt sejteni, hogy egy blokk feloldódott?
Nos, annyi biztos, hogy ezt nem a terapeuta vagy a segítő mondja meg, hanem te magad tudod felmérni a saját életed alapján.
De nézzük részletesebben.
Nincs fix viszonyítási alap. Különböző előélettel, nem egyező súlyú hátizsákokkal éljük az életünket. Ami összeköt minket, az egy hatalmas hálózat, amit emberiségnek, európaiságnak vagy magyarságnak lehet hívni. Ezekből a kollektív halmazokból mind ugyanazt kapjuk, de az már nagyon különböző, hogy mit tartalmaz a családi és az egyéni tudatalatti, valamint, hogy mindezt hogyan kezeljük.
A kezelés egyrészt a családunktól eltanult mintáktól és a saját hozott anyagunktól függ. Utóbbi alatt azt értem, hogy mi az, amit kiműveltünk magunkban az előző életek során és már egyfajta készségként ott szunnyad a repertoárunkban.
Majdnem mindenkinél a családi minták szoktak győzni és csak a gyerekkor átélése után tud felszínre merülni az a csomag, amiben vannak hathatós eszközök a boldoguláshoz, de ez sem garantált. Legtöbb esetben a szülők meghosszabbított életét éljük egészen addig, míg fel nem ismerjük, hogy itt valami nem stimmel és segítséget kell kérnünk ahhoz, hogy önállósodjunk.
Aki már eljutott eddig a pontig és részt is vett terápián, belső munkán vagy bármilyen mély önismereti oldáson, benne joggal merül fel a kérdés, hogy mikor van ebből eredmény. Vagy a mai pörgősebb nézetben azt is fel lehet tenni, hogy miért nincs még változás?
Egy instant-klikkelős világban élünk, ahol már az is lehetséges, hogy a tv-n megy egy sorozat, közben a laptopodon játszol és a telefonodon chat-elsz egy barátoddal, mialatt a kávéfőző sípolással jelzi, hogy elkészült a latte, amit korábban egy gombnyomással indítottál.
Egy önismereti folyamat nem ilyen. Ennél egy hangyányit lassabb. 🙂
De mi van akkor, ha már éveket töltöttél pszichodrámán, integrál coachingon vagy pszichoanalízisen és még mindig az árnyékos oldalad dominál?
Elmesélek ehhez egy történetet, ami velem esett meg.
Ez a történet egy saját tévhitem leleplezéséről szól. Az önismereti folyamatom elején rengeteg energiát és időt fektettem abba, hogy a belső világomat takarítsam és ekkor még azt hittem, hogy az alkalmazott technika vagy a terapeuta fog engem megmenteni. Meg kell mondjam, jó volt belekapaszkodni így valamibe, és ez húzott egy jobb állapot felé. Mivel az akkori erőmmel másra nem is futotta volna, emiatt úgy gondolom, hogy ez teljesen rendben van. Az ember azért megy segítőhöz, mert önmaga nem boldogul.
Teltek a hónapok, az évek, és időközben történtek változások az életemben, de azok a bizonyos nagy bummok elmaradtak, amelyekre annyira vágytam volna. Egyre jobban frusztrált, hogy miért van ez, de nem találtam választ.
Mit csinálok rosszul? Nem működik a terápia? Nem jó segítőt választottam? Az egész önismeret egy nagy humbug?
Mint később kiderült ezen őszinte kérdések felbukkanása jelezte annak a bizonyos nagy bummnak a közeledtét, amire vágytam. Egyszer csak mintha az összes ködfolt eltávolodott volna és megjelent a tiszta értelem. Ez felismerés született:
A terápia az akadályokat távolítja el, nem a döntést hozza meg helyettem.
Nem mondanám, hogy feltaláltam a spanyolviaszt, mert az is beugrott, hogy ezt hányszor és hányszor hallottam a segítőimtől, sőt még olvastam is róla, de élővé tenni egészen addig nem tudtam, míg meg nem értem rá. Amikor ez megtörtént, teljesen világos volt, hogy nem fogom megúszni a kényes beszélgetéseket, a konfliktusokat és az elválásokat ahhoz, hogy tovább léphessek az életemmel.
Szóval ha nem jönnek az eredmények, nem biztos, hogy a terápia fuccsolt be. Elképzelhető, hogy a döntéseket és a megoldásokat is kihelyezted a technikába, a segítőbe, vagy valamilyen felsőbb lénybe és a terápiával húzod az időt. Ebben a témában is támaszkodhatsz a segítődre.
Nézzük meg, hogy konkrétan mik is azok a blokkok?
Nagyon röviden azok a félelmekkel és fájdalmakkal telített címkék, amelyeket a felnövésünk során rábélyegeztünk a történéseinkre.
Ezek a címkék az elménkből erednek és érdekes módon arra lennének hivatva, hogy a túlélésünket segítsék. Tehát ha a későbbiekben hasonló eseménnyel állnánk szemben, akkor automatikusan védekezzünk, ahelyett, hogy ismétlő kurzust vennénk belőle. Ez még gyerekkorban teljesen rendben van, viszont el lehet képzelni, hogy amint telik az idő, ezekből a védekezésekből egyre több lesz és egyre megszokottabbá válnak. És mi van akkor, ha már szinte csak védekezünk?
Nem vagyunk aktívak, nem teremtünk, nem kezdeményezünk, nem harcolunk, nincs jövőképünk és nincs hitünk.
A túlélőmechanizmus ellenünk fordult.
Ez az állapot már inkább hasonlít egy betonkomplexumra, mint egy túlélést segítő működésre. A benne raktározott blokkok pedig fájdalomból és félelemből vannak megformálva.
Hogy mi számít fájdalmasnak, az kor- és egyénfüggő. Egy csecsemő számára már az is tragikus lehet, hogy anya nem abban a szent minutumban jön, ahogy ő felsír, de emiatt egy anya se büntesse magát. Az emberi élet úgy van kialakítva, hogy egyszerűen nem tudjuk megúszni a felnövést némi szenvedés nélkül.
Most, hogy a blokk fogalma már tisztább, nézzük meg, mit jelent a blokkok eltávolítása.
Egyszerűen szólva a címkézett eseményekből eltűntetjük a félelemet és a fájdalmat. Maga az esemény nem törlődik ki, és nem is lesz szebb, hiszen ez egy emlékké vált. De már képesek vagyunk semlegesen gondolni rá.
Szóval, amit valójában megváltoztatunk egy belső munka során az az, amit az élménnyel kapcsolatban érzünk.
Ez kezdetben azért nem megy egyedül, mivel ki az a józan gondolkodású egyén, aki önmaga szeretné újra felpiszkálni a saját magában fájdalommal és félelemmel felcímkézett csomagokat. A csomagokban lévő eseményekre már egyébként is kiépültek a védekező mechanizmusok, hogy soha ne ismétlődhessenek meg. Tehát az ember önmaga nem érdekelt a saját feltárásában, mivel elméből nézve ez veszélyes.
Természetesen akármilyen dörzsölt is az elménk, nem ússzuk meg. Valakinek kívülről kell felhívnia a figyelmünket arra, hogy ott lent bizony van valami a sötétben, ami feldolgozásra vár. Rendszerint a jól felépített védekezéseink csődöt mondanak a párkapcsolatokban, mélyebb baráti kapcsolatokban, rokoni szálakban, vagy a munkahelyi hálózatban.
Beindul a csomag megismétlése.
És itt van az a pont, ahol már be tudunk avatkozni. Attól függően, hogy mennyit tettünk eddig a belső munkába, képesek lehetünk tudatosabban kezelni az ismétlést vagy akár le is állítani.
Utóbbi akkor valósulhat meg, ha a blokk már kezelve van.
Mit jelent ez?
Egy blokk akkor van kezelve, amikor békét vagy legalább semlegességet érzünk a benne lévő eseménnyel kapcsolatban. (A semlegesség nem azt jelenti, hogy leszarom. A tojok rá inkább azt jelzi, hogy a téma el van fojtva.)
A blokk feldolgozása azzal jár, hogy nagy valószínűséggel nem tér vissza a benne raktározott esemény vagy ha vissza is tér, nem hoz fel fájdalmat. Lehet, hogy sajnáljuk, hogy anno át kellett élnünk ilyet, de a feldolgozáskor a nyugalom érzése jelenik meg, ami által tudjuk, hogy most már helyére került a szituáció. Ezáltal pedig egy nagyobb fokú szabadsághoz jutunk a döntéseinkben.
Egy blokk feloldása irtó nagy siker és bár ezért nem osztanak érmeket, de elismerendő eredmény.
Annyit tartsunk észben, hogy egy feldolgozás még nem jelent totális győzelmet, mivel ahogy a csokiautomatában, a kivett szelet helyére jön a következő, míg ki nem fogy a tár.
Saját tapasztalatból tudom, hogy mennyire elszántnak kell lenni ahhoz, hogy a fejlődés érdekében valaki újra és újra szembe nézzen az árnyékával. A folyamat során nem egyszer előfordul, hogy még cudarabbul érezzük magunkat, mint előtte és ezért nagyon szívesen felpofoznánk azt, aki a fejlődés nagyszerű lehetőségeiről beszél. 
Viszont idővel összeáll, hogy az egyre táguló döntési szabadság és fájdalmak/félelmek felszívódása egyszerűen megfizethetetlen.
A blokkok oldásával kapcsolatban még egy fontos dolgot említenék. Az egyéni fejlődésünk során nem lehet tudni, hogy pontosan milyen irányt vesz fel az életünk. Nincs olyan hiteles terapeuta, gyógyító, asztrológus, aki ezt előre meg tudná mondani.
A folyamat során egyre több címkénk szűnik meg, leszakadnak rólunk emberek, munkahelyek, életterek és teljesen természetes módon merülnek fel a felszabadultabb énünkhöz illő személyek, hivatások, lakhatás. Ez a folyamat így is, úgy is végbemegy, úgyhogy jobb ezt engedni. Az engedés pedig nem egyenlő azzal, hogy “én engedném, de az legyen, amit én akarok”.
A fejlődésünk irányíthatóságáról érdemes megfontolni még két hozzáértő véleményét.
C.G. Jung szerint az emberi psziché (ő így hívta a tudat és tudattalan kettősét egyben) önszerveződő, tehát nem lehet kívülről irányítani. A gyógyító folyamatok akkor is végbe mennek a tudattalanban, ha nem tudjuk őket megfogalmazni.
Azaz nem kell naphosszat azon agyalnunk, hogy a tegnapi családállítás milyen hatással lesz az életünkre, mert 1000%, hogy úgysem tudjuk meghatározni. Nem kell fejben összeraknunk, hogy ki hová lépett, ki mit mondott és mindezek alapján merre kéne haladnia az életünknek. Az eredmény egyszerűen meg fog mutatkozni az életünkben, követve az „ahogy bent, úgy kint” törvényszerűségét és nálunk lesz a döntés, hogy élünk-e vele vagy sem.
Egy másik szakember, David R. Hawkins így ír a spirituális munka lényegéről:
„Amikor szembe kell nézni egy életkrízissel az nem tűnik igazán ’spirituális’ munkának. A spirituális munkáról az a kép él, hogy könyvet tanulmányozunk a témában, a guru képét nézegetjük és dalokat éneklünk. Aztán jön egy akut katasztrófa és a spirituális munkát elkerüljük.
Ez olyan mintha nem igazán látnánk a lényegét a spirituális munkának. Nem látjuk, hogy a spirituális munka hozza elő az akut kríziseket, működésbe hozza őket, és ezek a krízisek tulajdonképpen lehetőségek. Ez az ahol történik a spirituális munka. A többi felkészülés volt, információ- és tapasztalatgyűjtés, döntés az irányokról és spirituális tudás felhalmozása. Aztán hirtelen eljön az igazság pillanata és ideje cselekedni.”
Az igazság pillanata pedig mindig rólunk szól. Nem a technikákról, nem az elméletekről, nem a segítő tanácsairól, nem a szüleinknek, párunknak való megfelelésről, csakis kizárólag rólunk, hogy kiderüljön:
Merünk-e másképp dönteni.
