Akkor vagyok jó, ha jó a kapcsolatom a szülőkkel?
Amikor önismerettel foglalkozunk, akkor magunkat valaminek, vagy valakinek a tükrében tudjuk legkönnyebben vizsgálni. Amilyen a viszonyulásunk a lakókörnyezetünkhöz, a munkánkhoz, a kapcsolatrendszerünkhöz, abból rengeteg információ leszűrhető, hogy saját magunkkal hányadán állunk.
A tükrök halmazában vannak kiemelt tényezők. Például az apai és anyai kapcsolatokat rendkívül fontosnak tartják minden ágazatban.
Ha egy olyan kijelentés hangzik el bármilyen tanácsadás vagy terápia alatt, hogy apával/anyával rendeződni kellene, akkor teljesen érthető módon arra gondolhatunk, hogy jól kéne kijönnünk a szülőkkel és mi magunk majd akkor leszünk jobban, ha ez bekövetkezett. Azonban belátható, hogy vannak olyan esetek, amikor ez lehetetlen.
Mi van, ha a szülő meghalt, végleg elköltözött, nem tartja a kapcsolatot, börtönben van, vagy elérhetetlen? Így lehetetlen lenne a rendeződés? Így elképzelhetetlen, hogy fejlődjünk?
Nem lehetetlen és nézzük, hogy miért nem.
Egyszerűen szólva nem véletlen az, hogy hová és kikhez születünk meg. Az előző életeink is úgy zajlottak, mint a mostani, azaz tapasztaltunk jót/rosszat egyaránt. Van, amit ezek közül nem tudtunk feldolgozni egy életen belül sem, ahogy erre is láthatunk számos élő példát a szüleinknél, nagyszüleinknél. Ezek a fájdalmas események anno elraktározódtak a tudattalanunkban “további feldolgozásra” címkével felaggatva és a következő leszületésünkhöz ők szolgáltak alapul.
A leszületés pontosan úgy működik, mint az a játék, amiben vannak különböző műanyagformák és van egy tároló, amibe bele vannak vágva ezek az alakzatok. A játék lényege, hogy a gyermek megtalálja, hogy melyik alakzatot, melyik lyukon tudja begyömöszölni.
A hozott csomagjaink a formák, a szülők pedig a tároló és a kettőnek tökéletesen passzolnia kell, hogy megtörténjen a megszületés.
Tehát az előző életekben fel nem dolgozott eseményeinkből származó fájdalmak nagyon nagy valószínűséggel a szüleinkben már a megszületésünkkor ott vannak, és így nem csak szülő szerepet játszanak, de tükrök is lesznek számunkra.
Úgy fair a dolog, ha figyelembe vesszük azt is, hogy “Kettőn áll a vásár”, tehát a megszületett gyermek is hatalmas tanításokat hoz a családnak minden addig elfojtott késztetéssel kapcsolatban.
Előző életek helyett kiindulhatunk a generációkon átívelő mintaismétlésekből is, de ugyanazt az eredményt fogjuk kapni. Ennek a verziónak az a lényege, hogy a megfoganásunknál megkapunk minden információt az anyában és apában lévő hitrendszerből, ami már magában foglalja a traumáikat is.
Ebből építjük fel a férfi és női oldalunk legnagyobb részét, majd ehhez az evolúció még hozzáadja a fejlődési faktort. Azaz szerencsére nem a szüleink ikertesóiként, vagy összegyúrásaként jövünk a világra.
Az a dolgunk, hogy a szülőket meghaladjuk, és az örökölt önkorlátozásoktól megváljunk azáltal, hogy az átvett traumákat feldolgozzuk. Ennek eredményeként nem csak magunkra leszünk jó hatással, hanem az utódainknak is segítünk.
Tehát bármelyik verziót tekintjük alapnak, a férfi és női oldal csomagjai bennünk vannak, kívül pedig az esetek többségében a szülők adják a tükröt. Ebből logikusan következik, hogy a tükör tisztogatásával (a szülők megismerésével, mélyebb beszélgetésekkel, jobb kapcsolat kialakításával) magunkat sokkal élesebben fogjuk látni, de attól még nem lesz rendezettebb az ábrázatunk. 
Fordítani kell a nézőpontunkon, ami egyáltalán nem könnyű.
A figyelmünk alapból arra van beállítva, hogy a külső dolgokkal foglalkozzon.
A szemünk kintről fogadja a képeket, a fülünk a zajokat, az orrunk a szagokat. A külső tárgyakat tapintjuk és az ízlelésünk is a kívülről befogadott anyagokat érzékeli. Tehát energiát kell fektetni abba, hogy befelé is figyeljünk, a belsővel is foglalkozzunk, mivel erre alapból nincsenek ösztönös késztetéseink.
Az ösztönös késztetéseink abból indulnak ki, hogy a külső dolgok átalakításával javítsunk a saját helyzetünkön. Kicserélünk egy képet a falon; zenei stílust, lakhelyet, öltözködést váltunk; vagy magunkra taksáljuk, hogy jóban kell lennünk a szülőkkel.
Ez a látásmód azonban figyelmen kívül hagyja azt a rendkívül fontos tényezőt, hogy belőlünk indulnak ki azok a teremtő folyamatok, amelyek alakítják a környezetünket. Tehát ha a szülőkkel való viszonyt a mindennapokban akarjuk módosítani, mindenféle belső átalakítás nélkül, akkor nagyon könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy a saját fejlődésünket feláldozva minél jobban meg szeretnénk felelni az elvárásaiknak.
Ha már letisztáztuk magunkban, hogy nem a mindenáron jófejséget és engedékenységet kell a szülőkkel szemben működtetni, hanem a kettőnk közti viszony keltette feszültségeket magunkban rendezni, akkor is felmerül a kérdés, hogy javulhat-e így a kapcsolat? Hiszen a feszültséghez legalább két ember kell.
Mi van, ha az egyik oldal dolgozik a problémán, a másik nem?
Pároknál rendszeresen előfordul, hogy az egyik fél beadja generál javításra a másikat, vagy valamelyikük magára vállalja a kapcsolat megmentését. Logikusan kikövetkeztethető, hogy ebből fél-eredmény fog születni. A családi kapcsolatokban is van javulás, mivel a részünkről fokozatosan eltűnő gátlások a többiekre is jó hatással vannak, valamint türelmesebben, barátságosabban kezeljük a játszmákat. De az egyetértésre és együttműködésre akkor van a legnagyobb esély, ha mindkét fél foglalkozik a saját részével. Nem lehet azonban 100%-ot adni a jó viszonynak ebben az esetben sem, mivel jól ismert ez a nagyon rövid tanmese:
- Mester, megvilágosodtam!
- Jó, akkor most tölts el egy hetet a családoddal!
Tehát valóban vannak olyan esetek, amikor nincs más megoldás, mint a teljes leválás vagy a szigorú távolságtartás. Így is működhet a fejlődés, csupán más tükröket kapunk az élettől. Az apát helyettesítheti egy főnök, egy férj, az anyát pedig egy feleség vagy egy barát.
A fejlődés onnan figyelhető meg, hogy a szülők továbbra is csinálhatják ugyanazt, mint korábban, minket az már egyre kevésbé frusztrál és képesek vagyunk határokat tartani.
És ez nem egy leszarom állapot (ahol az elfojtott düh van a háttérben), hanem egy olyan érzés, hogy látjuk miben vannak, de nem tudunk hozzájuk társulni, mert már nem éri meg újra játszmázni.
Ez az állapot nem hozható létre egy racionális döntéssel! Tehát nem elég kijelenteni azt, hogy nem frusztrál többé apám beszólogatása. Egy racionális döntés és egy érzelmi érés között ég és föld a különbség. Ezért aki valóban függetlenedni szeretne a családi megfelelési kényszerektől, annak dolgoznia kell a
- “Szégyellem magam a szüleim előtt”,
- “Bűnös vagyok, ha leválok róluk”,
- “Félek, mit fognak szólni hozzá”,
- “Képtelen vagyok megtenni”,
- “Van még egy rakás levernivalóm, mielőtt leválok róluk”
- és az “ÉN!!! már rég túl vagyok rajtuk!!!”
gondolatok mögött húzódó érzelmi blokkokkal.
Mi van akkor, ha a szülő szempontjából olvasod mindezt?
Nos, ha az utódod valóban végzi a belső munkát és ennek következtében szeparálódik, a te szemszögedből nézve ezt nehéz lehet feldolgozni. Ilyenkor azt érezheted, hogy a hited szerinti legjobbat akarod a gyerekednek, de mintha teljesen elveszítetted volna vele a kapcsolatot.
Valójában ez egy olyan esemény, amit ünnepelni kellene. Hiszen nem csak lázadozik, hanem megszakított egy generációk óta tartó folyamatot és a fejlődés útjára lépett. Már nem ismétli a szülők játszmáit és baklövéseit, hanem saját kezébe vette a sorsát. Ráadásul ez inspirálhat téged is arra, hogy hasonlóan cselekedj, hiszen neked is vannak szüleid, nálad is lezajlottak a mintaöröklések és élő példán keresztül láthatod, hogy mindezen lehet változtatni.
Leginkább úgy könnyíted meg a dolgodat, ha a sajátoddal foglalkozol. Ha már elég nagy a gyerek, akkor had menjen.
Nehezebb dolgod van, mintha csak szimplán magadon kellene dolgoznod és leválnod a szüleidről. Egyszerre éled a szülő és a gyerek szerepét is. Tedd fel magadnak a kérdést: Leváltam én valaha a szüleimről? Milyen válasz jön erre? Milyen félelmek, kételyek, esetleg milyen elismertség, büszkeségérzet tör fel? Amíg nem tudod, hogy milyen az a leválás és mennyi előnnyel jár, addig a gyerekedet is félteni fogod ettől. Ha már tudod, hogy milyen jó dolog, ha az ember önmaga ura, akkor semmi gond nem lesz azzal, hogy az utódod is erre vágyik.
Összefoglalva tehát, ha valami miatt felvettük azt a kényszert, hogy a szülőkkel muszáj jóban lenni a mindennapokban, de ehhez nem társítunk belső munkát, akkor a legjobb, ha nem jópofizunk tovább, mert valójában az egész csak színjáték. Ennél sokkal igazabb és tisztességesebb egy semleges viszonyt fenntartani.
Tehát nem az a lényeg, hogy szimbiózis legyen a szülő és köztünk, hanem az, hogy a szülőkről levált, integrált felnőttek legyünk.
