Nem kell beledögleni az önismeretbe
Ez egy olyan tapasztalat, amit a saját bőrömön tanultam meg.
Én sem úgy kezdtem, hogy minden csodás volt az életemben, csak egy csöppnyi valami hiányzott és hát azt feltöltöttem némi önismeretezéssel. 
Nem. Brutál szarul éreztem magam a bőrömben és megváltást kerestem.
A magam intenzitásával és korai hebehurgyaságával kóstoltam bele 10-20 világnézetbe, módszerbe, majd maradt egy pár kiválasztott, amelyekre rettentő sok energiát fordítottam.
Kiguvadó szemekkel hallgattam azokat az előadásokat vagy csoportfoglalkozásokat, amelyek a mélyen magunkba merülésről és az azon keresztüli átalakulásról szóltak. Szinte minden ilyen előadásban elhangzott, hogy a terápiának és a mélyre merülésnek van fájdalmas oldala is. Szó se róla, aki már járt hatékony terápián, az tudja, hogy abban tényleg van konfrontáció, kényelmetlenség, provokálás, és a múlt traumáival való szembesülés.
Én egy ideig azt tettem a terápia hatékonyságának fokmérőjévé, hogy mennyire fáj vagy mennyire nyomasztó az aktuális alkalom. Kellett, hogy fájjon, mert ez volt a visszajelzés. Tudni akartam, hogy jó úton járok, ezért automatikusan megalkottam magamban ezt a jelzőrendszert.
Hétről hétre feküdtem egy ágyon, vagy ültem egy székben és fájtam.
Sőt volt olyan időszakom, amikor egyszerre hat helyre jártam bizonyos időközönként, csak hogy gyorsabban fogyjon a „cucc”.
A terápia működött, az életem átalakult, tehát nem kérdőjeleztem meg a rendszer hatékonyságát.
A „cucc” azonban nem tűnt el teljesen.
Amit már egyszer feldolgoztam reinkarnációs utazással, az beköszönt a kineziológián. Amin átmentem color genetics-en, az újra felbukkant családállításon. Amit megoldottam színházterápián, az előjött coachingon.
Az intenzitásommal mondhattam volna azt, hogy akkor még jobban bele kell tenni magam, még mélyebbre kell ásni, még fájdalmasabb élményekkel kell szembesülni, de akkorra már eltelt 3 év és valami leállított. Ezek a kérdések merültek fel bennem:
- Mi van, ha elérhetetlen célokat hajtok?
- Mi van, ha ez a fanatizmus is trauma alapú?
- Mi van, ha a terapeuták is hasonló feldolgozatlan traumákkal küzdenek?
- Mi van, ha a könyvek írói és az előadók is ugyanúgy be vannak akadva?
- Mi van, ha van olyan „cucc”, ami nem szűnik meg, vagy nem szüntethető meg?
- Mi van, ha a megszüntetés is tévút?
Elkezdtem belegondolni abban, hogy létezik néplélek, léteznek kollektív archetípusok, amelyek, míg világ a világ, itt lesznek velünk. Lehetséges, hogy titkon a magyar balsorsot, a keresztény bűntudatot, vagy a keleti aszkézist húztam magamra és már nem egyéni elfojtásokkal küzdök, hanem kollektív programozással.
A küzdés ilyen gigantikus erőkkel nagyon-nagyon lassan hoz eredményt, szóval mi lenne ha magát a küzdést cserélném le? Mi lenne ha azon dolgoznék, hogy ne azonosuljak ezekkel a kollektív áramlatokkal?
Másrészt mi van, ha beleestem abba a kelepcébe, hogy megpróbáltam irányítani az önismereti folyamatomat?
Elképzelhető, hogy az önismeret is a vágyaim teljesítésének egy eszközévé vált.
Itt átbillent a mérce a mennyiségről a minőség irányába. A fájdalom visszajelző rendszeréről az éberség és a kapcsolódás felé. Természetesen továbbra is támaszkodtam a korábbi tanáraimra és a terapeutákra, de sokkal higgadtabban, mint korábban.
Azt nem vitatom, hogy a terápiás folyamatnak része-e a fajdalom vagy a halál élmény, mert teljesen biztosan része.
A terápia lényege az lenne, hogy egy beszűkült tudatállapotból egy tágabba kerülj, amivel együtt jár, hogy a beszűkült állapot elmúlik. Meghal vele együtt minden beszűkítő azonosulás, szokás és gyakran az ezekre épült kapcsolatok is.
A terápiának része a halál, a beledöglés viszont nem kötelező.
Mi a különbség?
A terápiában egy halál élmény az, amikor végre fel tudom dolgozni az apám eltávozását. A hozzá ragaszkodó én-részem átalakul, a ragaszkodásra felépült gondolataim, napi szokásaim oldódnak és síráson, dühöngésen keresztül kiadom az elfojtott feszültséget. Megszületik egy tágabb tudatállapotom az előző hamvain, amiben apám már a helyére került. Ennek a feldolgozásnak van egy természetes folyamata és egy emberi arca.
Beledögleni azért lehet az önismeretbe, mert azt hiszem, hogy irányítható a folyamat. Van egy fix elképzelésem arról, hogy hová akarok eljutni és az most mindegy, hogy ezt egy tanításra, tanárra vagy youtube videóra alapozom, a merevségen van a hangsúly. Nem arra fordítom a figyelmet, hogy apám eltávozása valahogy feldolgozódjon, hanem arra, hogy soha többé ne érhessen engem ilyen fájdalom. Olyan célokat tűzök ki, mint pl „érinthetetlen akarok lenni”, „mindent előre akarok látni”, „szuperképességeket akarok”, „meg akarok világosodni”, „azt akarom, hogy legyen egy mindent megsúgó őrangyalom vagy szellemi vezetőm”.
Mesés vágyak.
Másként szólva ki akarok bújni az emberi mivoltomból és egy biztonságosabb létezést akarok. Ezzel a mentalitással valószínűleg rá is akadok azokra a tanítókra, segítőkre, akik ezen cél elérésében valahogy segítenek, és kialakul bennem, hogy ha elmegyek 100 családállításra, akkor majd átalakul az életem, vagy elvégzek 10 000 leborulást és akkor a következő életemben is emberi testben születek újjá, avagy elmondok 100 000 imát és akkor bebocsátást nyerek egy szebb létsíkra.
Ennek eléggé kereskedelmi szaga van, nem?
A fogyasztói társadalom és az anyagi sík működik így. Eladsz x-et és kapsz valamit érte, veszel y-t és fizetsz valamit érte. Így működik a test is. Többet mozogsz és/vagy kevesebbet eszel, akkor fogysz, vagy ha többet edzel, akkor erősebb leszel.
A racionális és az anyagi világnézetben nagyon egyértelműen látható az, hogy ha teszel valamit, akkor mi lesz az eredménye és ez az elv teljesen rendben is van. De a felhasználása már nem mindegy. Ezen elv alapján működik Indiában ipari méretekben a nyugatiak behülyítése. Vedd meg ezt az ereklyét és ez megszabadít a káros démonoktól; fizess be egy éves szertartásra és minden nap égetnek a karmádon; szentnek, bölcsnek, híres történelmi személyiségek reinkarnációinak neveznek, hogy a különlegesség utáni vágyadra apelláljanak és befizess egy elvonulásra.
Valójában nincsenek olyan biztosítékaink, amiket a kényelmes hazugságok sugallnak nekünk.
Ha elkezdünk önismerezetni vagy terápiába járni, akkor éberebbek leszünk, tudatosabbak, rugalmasabbak, tágabb döntési tartományban fogunk működni, de továbbra is emberek maradunk és továbbra is lesznek nehéz élethelyzeteink. Azonban egyre kevesebb szenvedéssel, egyre több empátiával és egyre erősebb belső rend érzéssel fogjuk tudni kezelni ezeket.
Azt le kell fektetni, hogy semmiféle biztos információ nincs arról, hogy tényleg emberként születünk újjá, ha ezresével nyomjuk a leborulásokat vagy a mantrákat. Annyi biztos, hogy combosabbak leszünk, jobban fog menni az alázat, tisztább lesz a hangunk, könnyebben fog működni a teremtés, de nem kapunk előszerződést semmiféle nagyfőnöktől a következő életre. 🙂
Az önismereti fejlődéssel nem lehet kufárkodni.
Az élet attól fejlesztő, hogy vannak benne megváltoztathatatlan és megválaszolhatatlan dolgok.
Mindannyian fejlődni vagyunk itt, tehát jobb, ha ezeket megpróbáljuk elfogadni. És ahelyett, hogy beledöglünk önmagunk megváltásába, tegyünk több hangsúlyt a mostra.
Most ki van melletted? Hogy tudsz vele jobban kapcsolódni?
Most mit kell éppen megcsinálnod?
Most mit olvasol?
Most mit csinál az a galamb az ablakpárkányon?
Most hogy veszed a levegőt?
Most hol feszül a tested?
Most mit ismételsz?
Most hogy tudnád másképp csinálni a dolgaidat, mint előzőleg?
Most hogy vagy?
