Elfogadás vagy beletörődés?
Add meg magad a helyzetnek! Fogadd el! – mondja a spirituális tanítások egy része.
De felmerül a kérdés: Akkor ne küzdjek? Bele kell törődni abba, ami van? És akkor mi van az erőfeszítéssel? Akkor fejlődök, ha eltűrök mindent úgy, ahogy van? Mit kezdjek azzal, hogy tenni akarok magamért?
Előrebocsátom, hogy nem a spirituális tanításokkal van baj, hanem az értelmezésükkel.
Szedjük le a ködöt a témáról!
A címben említett két szó kicsengése nagyon eltérő. Az elfogadásban van egy egészséges, nyugodt, békés érzet, nyitottság az aktuális helyzet felé, és kitárulás a valódi változás irányába. A beletörődés lemondóan, erőtlenül, visszahúzódóan hangzik és a reménytelenség, elmúlás, tehetetlenség árad belőle.
Nézzük meg egy példán keresztül, hogyan lehet őket megkülönböztetni és miért nagyon fontos, hogy erre a különbségtételre képesek legyünk.
A főszereplő Ábel, akinek „teljesen átlagos” gyerekkora volt, tehát nem volt szabad hibázni, és ritkán kapott pozitív megerősítést a képességeire. Ha jól teljesített, az ritkán érdemelt szót, ha elrontott valamit, akkor viszont büntetés járt érte. Ennél fogva összekötötte a teljesítményét a szerethetőségével. Nemrég egy kiváló előléptetési lehetőség előtt állt, amibe beleadott apait-anyait, de nem kapta meg a pozíciót.
Alap esetben, mindenféle önismeretezés nélkül, amikor Ábel megtudja visszautasítást, nagyon betalál neki a hír. Az aktuális fájdalmas élmény rögtön rácsatlakozik az összes olyan gyerekkori mintára, amelyek arra épültek, hogy még ha beledöglik, akkor sem kap pozitív visszajelzést a tetteiért, viszont az elrontott dolgokat rögtön dorgálás követi. Ez felnagyítja az aktuális történés horderejét és ismét kilátásba van helyezve a büntetés.
Ábel tehát nem arra reagál, ami történt, hanem az összes eddigi elfojtott, fájdalmas élményére a saját értéktelenségével kapcsolatban.
Végigsuhan rajta, hogy kiknek mondta el eddig a várható előléptetést és azt is előre látja, hogy ezektől az emberektől ugyanazt a visszajelzést fogja kapni, mint anno a szülőktől (holott lehet, hogy ez nem így történne, de a minta szerint várni kell a büntetést vagy a megszégyenítést).
Felnőttként azonban már fejlettebb elmével rendelkezünk és míg gyerekként minden velőbe talál, addig idősebb korban képesek vagyunk elhárítani a pszichológiai támadásokat.
Ábelben bekapcsol az elme egy védekező mechanizmusa, hogy ne kelljen sokáig benne maradni a fájdalmas élményben. Így egy másodperc alatt lehasítja magáról vagy elfojtja magában a feljövő érzéseket.
” – Nem érdekel. Úgysem vágytam annyira arra a pozícióra. Lesz*rom! Innentől kezdve várhatják, hogy kidolgozzam a belemet.”
Egyértelmű, hogy ebben a szituációban nincs elfogadás, mivel a gyerekkori sérelmek mértéke még túl nagy és teljesen átszínezik az esemény megélését. Ábel maximum arra képes, hogy beletörődjön a történésbe, és a külvilág, valamint saját maga számára ezt úgy tálalja, hogy túl van rajta, minden oké, majd lesz valami. Miközben belül küzd a saját démonaival és a dühével, amelyek a szeretetlenség, bukottság, bűnösség alakját veszik fel.
A köznapi értelemben ezt szokták elfogadásnak hívni, de a továbbiakban látható lesz, hogy nagyon távol áll tőle.
Második esetben nézzük meg azt a verziót, amikor már van némi önismeret és a régmúlt nyomasztó élményeiben nincs annyi üzemanyag. Tegyük fel, hogy Ábel már egy ideje terápiára/családállításra/coachingra jár és nagyon szépen tisztul a gyerekkorának sérüléshalmaza. Amikor megkapja a rossz hírt, elindul ugyanaz a mechanizmus, mint az első esetben. Feljön az összes régi emlék, de már nem akkora beszűkítő és letaglózó erővel. Ennél fogva az elme túlélő mechanizmusai sem avatkoznak be akkora energiával, így lehetőség van lekövetni az egész folyamatot.
Ábel felismeri, hogy amit érez, az a csalódottság és a fájdalom, de nem menekül automatikusan az érzésektől, mivel a mennyiségük már kezelhető. Nem akarja őket eltüntetni, pozitivizálni, szublimálni, mivel tudja, hogy ez csak egy újabb módja az elfojtásnak.
Megengedi magának, hogy átélje őket, mivel azt is tudja, hogy minden érzelem véges töltésű.
Amikor a megélésnek köszönhetően kipörgött az összes energia belőlük, akkor könnyen összeállítja azt, hogy valójában mi is történt itt. Nem kapta meg az előléptetést és ez fájó pont. Egy ajtó bezárult a sok közül és ehhez már nem is kell ragaszkodni. Egy kis szünet után majd jöhetnek a tervek a továbbiakat illetően, de egyelőre sem büntetni, sem tovább pörgetni nem akarja saját magát.
Ezt a verziót nevezhetjük elfogadásnak.
Mi a különbség a két verzió között?
A beletörődés egy teljesen automatikus működésünk. Alapból mindannyian a beletörődés-védekezés kettősében működünk teljesen tudattalanul, míg el nem indulunk valamilyen önismereti úton, ami segít szelídíteni múlt mintáin. Ez így teljesen rendben is van, senki sem születik úgy, hogy rögtön képes az elfogadásra, sőt később is lehetnek olyan szakaszaink, amikor egyszerűen nem működik más csak a beletörődés.
A beletörődés verzióban nincs elegendő energiánk a helyzettel való szembenézéshez és feldolgozáshoz, mivel érzetre olyan, mintha nem is egy szituációval kéne megbirkóznunk, hanem az összes eddigi hasonlóval. Ilyenkor maximum arra vagyunk képesek, hogy túlélhetővé tesszük a valóságot és eladjunk magunknak a sztorit egy kellemesebb formában.
Ez az automatizmus elvihet minket abba az irányba, hogy egyre jobban tudjuk mit és hogyan kell mondani, milyen gesztusokat, arcmimikát kell elsajátítani, hogy elkerüljük a szembesülést a kellemetlen szituációkkal. Ezt az egyre profibb védekezést szoktuk felcímkézni elfogadásként, de ez valójában a beletörődés.
Valódi elfogadás úgy jöhet létre, ha képesek vagyunk a helyzettel való szembenézésre, azaz van elég erőnk a feldolgozáshoz. Ez nem izomerő, nem akaraterő, és nem az “úgyis megcsinálom vaze” hanem egy belső erő.
Mindenki rendelkezik ezzel az erővel, de a bennünk lévő feldolgozatlanságok arányában egyénenként különböző mértékben el van fojtva.
Nagyon egyszerűen így néz ki a elfojtott erőnk egyenlete:
A feldolgozatlan emlékekben rejlő energia + az emlékek folyamatos visszafojtására fordított energia = az összes elfojtott energiánk.
Olyan ez, mint egy lekötött betét: felhasználhatatlan, míg fel nem oldjuk a lekötést.
Az elfogadás nem zárja ki a harcot, de időszerűen és észszerűen kínálja fel. Az elfogadás tehát nem egyenlő a tehetetlen mártírisággal, sem pedig a tesztoszteron-huszársággal. Ha egy ajtó kifelé nyílik, és ez nekünk nem tetszik, akkor nem állunk neki sopánkodni, hogy miért nem befelé nyílik, és nem húzzuk addig, amíg ki nem szakítjuk az ajtókeretet. 🙂
Inkább megállunk, felmérjük a terepet, elismerjük az aktuális érzéseket még akkor is, ha fáj és utána cselekszünk. A valódi elfogadás ismertetőjele a megnövekvő szabadságérzet, a szorongások enyhülése és a lazaság.
Tágabb perspektívából látjuk a szituációnkat és nincs kizárva az sem, hogy valamiért küzdeni kell, meg kell védeni magunkat, el kell szakítani szálakat vagy fel kell mondani egyezségeket.
Az elfogadás és a beletörődés közti különbségtétel azért fontos, mert nagyon könnyen átverhetjük magunkat azzal, hogy túl vagyunk egy szituáción, feldolgoztunk egy emléket, de valójában csak ráhúztunk egy takarót és megpróbáltuk elfelejteni.
Időnként találkozom olyan esetekkel, ahol az illető azt mondja, hogy ő már elfogadta a múltját, mégsem változik az élete. Néhány kérdés után kiderül, hogy ez az elfogadás valójában egy jóóó nagy beletörődés és a racionálisan jól összerakott felszín alatt lenne mit helyrehozni.
Félreértés ne essék, az önátverés nem azért van, mert rosszul lennénk összerakva, hanem azért, mert nincs elég erő és bátorság a múlttal való szembenézéshez. Ezért vannak a segítők, akik már egy kicsit előrébb járnak ebben a folyamatban és a közös munkával felszabadítható legalább akkora energia, hogy később a szembenézés és elfogadás már önállóan is működjön.
Carl Rogers, híres pszichológus fogalmazta meg a következőt:
„A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni.”
Véleményem szerint ez ugyanaz az esszencia, mint amire a spirituális tanítások hajlanak.
Az „Add meg magad a helyzetnek!” és a „Fogadd el!” tanítások tehát magyarázatot igényelnek, mivel ki-ki a saját tudatszintje szerint értelmezi őket.
Mint látható ezeket az egyszerű mondatokat lehet úgy értelmezni, mintha bele kéne törődnünk abba, hogy nem megy az életünk, káosz van bennünk, adjuk fel a küzdést, dobjuk a törölközőt, majd lesz valahogy. Avagy lehet úgy is értelmezni, hogy reálisan felmérjük, miben vagyunk, nem próbálunk kimenekülni a valóságból, tekintetbe vesszük az érzéseinket és így már tudjuk min kéne változtatni.
A beletörődés egy áldozati állapottal ér fel, az elfogadás pedig egy aktív, cselekvő állapot.
Szóval, amikor azt hallod magadtól, hogy elfogadtam a helyzetet, tedd fel magadnak a kérdést: elfogadtam, vagy beletörődtem?
Nagyon egyszerűen meg fogod tudni különböztetni a kettőt. A beletörődés tehetetlenséggel, elfojtott dühvel és önsajnálattal van átitatva, az elfogadás pedig megkönnyebbüléssel, realitásérzékkel és aktivitással.
Még egy trükköt megemlítek, mert nem mindig ilyen könnyű a különbségtétel, főleg, ha egy érzelmi viharban vagyunk. Előfordulhat olyan eset, hogy az eddigi belső munka ellenére totálisan magunk alatt vagyunk, minden belső erő elúszik ideiglenesen és csak a beletörődés marad.
Még ilyenkor is átfordulhatunk elfogadásba azáltal, hogy… elfogadjuk magát a beletörődést… vagy elfogadjuk azt, hogy éppen nem vagyunk képesek elfogadni. 🙂
Ez már valódi elfogadás.
Jó gyakorlást kívánok!
