Vajon mi van a mélyben?
Általában, ha a mélység szóra gondolunk, akkor rögtön előjön a távolságtartás. A fogalom összevegyül azokkal a dolgokkal, amelyekkel nem szívesen érintkezünk, mert kényelmetlenséget, félelmeket és békétlenséget hozhatnak.
De megnézzük ezt a témát egy kicsit tárgyilagosabban, mivel ahhoz, hogy valóban békében legyünk saját magunkkal, azokat a részeinket is meg kell ismernünk, amelyek ott vannak lent már jó ideje.
Kezdjük a felszínről kiindulva.
A mindennapjainkat érzelmek, gondolatok kavalkádjában töltjük és a történéseink nagyon nagy százalékát fel sem fogjuk. Az agyunk teljesen automatikusan, rutinszerűen feldolgozza a bejövő információkat és ismerős sémákba rendezi a tapasztalatainkat.
Mi van a felszín alatt?
Emlékek, elfojtott érzések, bevillanó képek, szagok, színek… mind-mind a múltban gyökerezve.
Gondolom mindenkinek ismerős, hogy ha a múltra gondolunk, akkor elsősorban nem a jó emlékek hada rohamoz meg minket. 🙂
Hogy miért van ez így?
Mert már eleve nem tiszta lappal születtünk. Akinek befogadható a reinkarnáció fogalma, annak könnyebb ezt megérteni.
Akinek nem, az pedig gondoljon arra, hogy a mai epigenetikai kutatások szerint már a petesejt és ondósejt egyesülésével átadódik minden szülői információ az utódnak. Ezek a hozott információk alakítják ki a sémáinkat születésünkkor. Az elménk pedig úgy fogja alakítani a felfogásunkat, hogy a velünk történő dolog ezen sémákba beilleszthetőek legyenek, még akkor is, ha a reális történések mást mutatnak.
Tehát ismétlődő sémák halmazát éljük már születésünktől kezdve, amelyek gyökere az ősöktől vagy előző életekből hozott információban van.
Ezen ismétlődő minták egyáltalán nem változatosak.
Érzelmi szinten mindenki ugyanazt éli át.
Mivel mindig is létezett szégyen, fásultság, sóvárgás, félelem, düh, büszkeség, elégedettség, szeretet, béke, ezért maximum a történet különböző. Például van, aki azért szégyenkezik, mert nem annyira jó a kézügyessége, van aki pedig azért, mert elcsuklik a hangja, ha mások előtt beszél. De a szégyen ugyanaz.
Az összes érzelem velünk van egész életünk során, és ezzel kapcsolatban az szokott lenni a kifogásunk, hogy ott vannak azok a fránya negatívak is.
Mit lehetne ezekkel kezdeni? Le kéne küzdeni őket? Vagy végérvényesen elengedni mindet? Esetleg kiirtani őket a létezésből?
Annyi biztos, hogy megszüntetni őket képtelenség. Maximum a hozzájuk kapcsolódó történetek és emlékek nyomhatók el és ideig-óráig nem érzékeljük őket, viszont így is hatással vannak az életünkre a tudatalattiból kiindulva.
Minden, ami el van fojtva bennünk, azt a tudatalattink tárolja és bizonyos élethelyzetek vagy asztrológiai tranzitok hatására addig-addig próbálnak visszatérni a tudatos részünkhöz, míg újra el nem ismerjük őket.
Előbb-utóbb tehát elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor elegünk lesz a vissza-visszatérő adagokból és szeretnénk végérvényesen megoldani a helyzetet, amihez mélyebbre kell merülni.
Itt jön az önismereti vagy más néven belső munka elkezdése.
Az önismereti munka közben gyakran felmerül az a félelem, hogy vajon mit fogunk találni a saját mélységeinkben? Vajon mi van ott, amiről eddig nem tudtunk? El fogjuk azt bírni? Kell azt nekünk tudni? Mi lesz, ha ezt mások is megtudják? Mi lesz, ha minden szétesik? Mi lesz, ha meghalok?
Nos, a jó hírem az, hogy semmi olyasmi nincs ott lent, ami teljesen ismeretlen lenne.
A belső munkával tudatossá válik számunkra, hogy például mi annak az ismétlődő és romboló mintának a gyökere, ami miatt már 10 éve szívunk. A rájövés pedig sokkal inkább megkönnyebbítő, felszabadító szokott lenni, mint letaglózó, többek közt azért, mert tehetünk ellenlépéseket, ahelyett, hogy a sötétben botorkálunk.
Tisztázzunk itt egy félreértést!
Beette magát a köztudatba, hogy az ember az önfejlesztéssel egyre jobbá, többé, teljesebbé válik és elérhető egy örök boldogság, ahol még az izzadtságszag is fahéj illatú. 
Ez a fajta magyarázat kicsit túl van misztifikálva. A fenti mondat első részével egyet tudok érteni, mivel az önismeret azt jelenti, hogy egyre tisztábban látom a saját működésemet és egyre nagyobb mértékben tudom irányítani. De azt nem lehet eltagadni, hogy duális világban élünk, tehát van és lesz is világos és sötét oldal.
Most nézzük kicsit gyakorlatiasabban a mélységeink felfedezését.
Első lépésként érdemes kibékülni azzal a ténnyel, hogy mindenkinek van árnyékos oldala. A benne lévő mennyiség és minőség pedig emberről emberre eltérő.
Második lépésként önmagunk felmérése. Vannak-e ismétlődő és romboló reakcióink? Vannak-e ugyanúgy lezajló, feszítő folyamataink? Vannak-e sorozatban hasonló kaliberű, kizsigerelő párkapcsolataink? Vannak-e ugyanúgy lejátszódó hibázásaink? Ezzel a lépéssel egész sok időt tölthetünk, de tartsuk észben: nem azon lesz a hangsúly, hogy statisztikázzunk, vagy hibást keressünk.
Harmadik lépésként meg kellene határozni, hogy mik voltak a közös pontok az újra és újra lefutott történetekben. Biztosan találunk rengeteg hasonlóságot, több alap sémát is felfedezhetünk és ami mindben 100%-ig szerepelni fog, az saját magunk. Ez utóbbi felismerés egyben kényelmetlen és felszabadító szokott lenni ugyanazon okból. Kényelmetlen, mivel rájövünk, hogy belőlünk indulnak ki a szálak, amelyek romboló és ismétlődő körökben tartanak minket. Felszabadító, mert belőlünk indulnak ki a szálak, így hatással lehetünk rájuk.
Negyedik lépésként jön maga az átalakító munka. Fel kell fedezni saját magunkat, jó mélyen bele kell túrni a működésünkbe, hogy lássuk, mik azok a mintázatok, hiedelmek, programok, amelyek a jelenlegi állapotunkat alakítják. Ehhez pedig szükség van iránymutatásra. Megtanulni valakitől a meditációt, a jógát, vagy légzéstechnikákat. Vagy elmenni pszichológushoz, családállítóhoz, coach-hoz, asztrológushoz.
Azért van szükség vezetésre az átalakuláshoz, mert a mélységeinkben lévő elfojtott részeink nem épp a legkedvesebb emlékekből épülnek fel, tehát önszántunkból nem igazán merészkedünk le oda.
Másrészt profi védelmet építettünk fel arra, hogy az elfojtott részek lent is maradjanak, így ha mégis mélyebb felfedezésre indulunk, az olyan érzést kelt, mintha magunk ellen dolgoznánk. Kell egy külső, tapasztalt nézőpont, aki segít abban, hogy bátran le tudjuk építeni az ellenállásainkat és beinduljon a gyógyulás.
Ha már túl vagyunk a fenti lépéseken…
…és elkezdjük megtapasztalni a mélységeinket, akkor egy szokatlan dolog történik.
A rossz emlékeink nem tűnnek el, a negatív érzések továbbra is körülöttünk vannak, a világ továbbra is halad a maga útján, de már másként érzékeljük mindezt. A fejlődéssel párhuzamosan viszont nem kerülget minket a frász, ha épp félelmet, undort, vagy szégyent érzünk, nem ragadunk bele ezekben az érzésekbe és nem is büntetjük magunkat, amiért felüthették a fejüket. Megéljük mindet olyan módon, ahogy az a környezetet nem rombolja és elfogadjuk a helyzetet.
Ez nem azt jelenti, hogy érzéketlenné váltunk a negatív érzések iránt. Nagyon jól tudjuk, hogy vannak, de mivel a saját fájdalmaink jó része már fel van dolgozva, ezért nincs ami még pluszban üzemanyagot adna nekik. Könnyebben átlátjuk, hogy az adott érzelem is a világ része, ezért sokkal rövidebb idő alatt átáramlik rajtunk.
Azt is belátjuk, hogy az emberi tapasztalás hullámzó. Egyszer fent, egyszer lent, és ebben nincs megállás.
Tehát attól, hogy feldolgoztunk egy nagy adag elfojtást nem dőlhetünk hátra és pipálhatjuk ki az életet.
Lehúzni sem kell magunkat a sárga földig, ha netán már évek óta terápiáznánk és beüt a ménkű. Ez nem annak a jele, hogy semmi sem változott és totál kudarc az életünk, hanem annak, hogy új szakasz, új transzformáció következik.
Összefoglalva tehát a saját mélységeink felfedezése emberpróbáló feladat, de ez az egyetlen út ahhoz, hogy teljesebbé, önazonosabbá és hitelesebbé váljunk.
Ha utánanézünk, a karizmatikus figurák életrajzában mindig ott van egy vagy több jelentős mélypont, ami vagy átértékelésre, vagy transzformációra késztette őket és ebből kijőve más emberré váltak.
Ezt mindenki meg tudja csinálni.
Legtöbbször segítség kell hozzá és ez teljesen rendben van. Nem tudok olyan emberről, akire ne hatott volna legalább egy könyv, egy vallás, egy idea, egy mester vagy egy szakember és teljesen önállóan járta volna meg a saját mélységeit, majd sikeresen vissza is jött.
Annál több példát látok abból a verzióból, amikor valaki felügyelet nélkül végez energiagyakorlatokat, meditációs praktikákat, ön-analízist és ezzel párhuzamosan tévképzetek lepik el az elméjét, majd már azt sem tudja melyik világban él.
Akár segítőt fogadunk, vagy nélküle dolgozunk magunkon, de az elején akkor is érdemes azt a négy fő lépést figyelembe venni, amit fentebb taglaltam.
- Mindenkinek van árnyéka.
- Önmagunk felmérése.
- Mik a közös pontok?
- Átalakító munka.
Sok sikert kívánok neked ehhez a nagyon fontos folyamathoz!
